„Mit jelent félúton lenni?

Mihez képest fél út a félút?

Merre haladhat onnan tovább az ember?

 

– Félúton vagyunk… – mondta a férjem, Árpád, a telefonba, 2016. november 12-én. Szombat volt, dél körül.

A menedékháztól aznap reggel indultak el ketten, ő és a testvére, Gábor, hogy megmásszák a 2544 méter magas Moldoveanut, a Déli-Kárpátok – és egyben Románia – legmagasabb csúcsát.

A férjem szerette a hegycsúcsokat, a felérés és körülnézés fennséges, ugyanakkor megnyugtató érzését.

 

Egy ideig úgy terveztük, hogy én is megyek a Moldoveanura, de aztán egy vészjósló belső hang otthon tartott. Őket is próbáltam minden erőmmel lebeszélni, haragudtam, amikor elindultak.

– Félúton vagyunk, le kell tennem, mert nagyon fúj a szél – mondta a férjem a csúcs felé tartva. Akkor beszéltünk utoljára.

Percre pontosan egy héttel később a hegyimentő hívott.

 

Abban az egy hétben az őszt kemény tél váltotta fel – viharban és hóban zajlott a keresés, éjjel és nappal, megfeszített tempóval, rengeteg ember összefogásával.

Ahogy telt az idő, úgy szivárgott el belőlem a remény, de amikor felhívott a hegyimentő, mondván, hogy „ahol elolvadt a hó, látszik egy hátizsák, de még semmi sincs veszve”, hinni akartam neki.

A telefonbeszélgetés végére megtalálták a férjem, egy nappal később pedig a testvérét.

Egy világ omlott össze – a világom, a világunk.

Feltételezések szerint Gábor zuhant először, a férjem segíteni próbált neki, ő zuhant kisebbet. Lehet, hogy adatott még neki félóra? Mi történt volna, ha ezalatt rátalálunk? Túlélte volna? Milyen áron? Ki tudja?

 

A baleset óta óvodások és iskolások korcsolya-, valamint jégkorong-edzőjeként dolgozom. A jégpályának már az illata is megnyugtat. Árpáddal egy jégpályán ismerkedtünk meg, ifjú korunkban mindketten jégkorongoztunk, és a saját gyerekeinkkel is sokat jártunk közös korcsolyázásokra – szóval, minden egyes alkalommal, amikor oda megyek, úgy érzem, viszem őt magammal.

A kicsikkel való foglalkozás a boldogság perceit csempészi a veszteségbe.

 

A saját gyerekeink ma már 10, 8 és 6 évesek.

Árpádka a fizikumát örökölte az édesapjától, Lászlóka a természetét, a kedvességgel és a segítőkészséggel.

Anna inkább rám hasonlít, de a nevét – azt az édesapja választotta.

Időről időre kérni szokták, hogy menjük fel a városunk melletti Csobot-hegyre, utolsó közös családi kirándulásunk helyszínére. 1087 méteres magasban áll ott a Szent Anna-kápolna (a XVIII. század elején építtették a pestisjárvány túlélői), szétnézve onnan az ember szinte a teljes Gyergyói-medencét belátja.

Olyan ott fenn, mintha öten lennénk.

Mivel a gyerekek már most kérik, biztosan elviszem őket a Déli-Kárpátokba is.

 

Amikor 2016. november 11-én a férjem elindult a hegyi túrára, mérhetetlenül és megmagyarázhatatlanul dühös voltam. A kölcsönkért GoPro kamera miatt is. Miért kellett egy ilyen drága eszközt kölcsönkérni?

A tragédia után a kamera a hátizsákjából került elő – ma végtelenül hálás vagyok érte, mert képeket, videófelvételeket és egy baleset előtti, több mint félórás beszélgetést is megőrzött számunkra.

A hanganyagot fóliába csomagolva egy usb-sticken őrizzük, a gyerekekkel gyakran elővesszük.

 

Örülünk, mert a férjem, az édesapjuk, nem kézzelfogható ugyan, de hangjának szeretetében, szavaiban él, és ezt a dédunokáknak is megmutathatjuk.

Ha nincs ez a hanganyag, sosem tudom meg, mit jelentett számára félúton lenni.

A csúcstól messze jártak, a rossz idő miatt eldöntötték, hogy visszafordulnak.

A félút tehát nem a menedékház és a Moldoveanu között volt számára, hanem a hazafelé vezető úton.

A telefonbeszélgetésben nem árulta el, mert meglepetésnek szánta, de azt remélték, hogy estére otthon lesznek.”