A mai mesélő BÍRÓ NÓRA:

“Dermesztő, kétségbeesett csönd támadt, amikor a budapesti kórház fül-orr gégész orvosa közölte velem: „Nóra, az ön hangja már sohasem lesz olyan, mint régen.”

Mi lesz velem, mi lesz az életemmel?
Akkortájt értékesítőként dolgoztam, emellett hétvégente különböző dzsessz- és világzenei formációkban énekeltem, tehát a megélhetésem és a szenvedélyem is a hangomhoz kötődött.

Gyűlöltem és hibáztattam az orvost a mondatáért, de azért is, hogy a csendkúrán kívül nem ajánlott megoldást, sőt, a korábbi orvosokat is hibáztattam, az egymásnak ellentmondó véleményekért és a sok hónapnyi félrekezelésért. De egyvalami legalább már biztos volt: egy olyan ércsomó alakult ki a hangszalagomon, amit akkor, egy évtizeddel ezelőtt Magyarországon nem tudtak sem műteni, sem kezelni.

Két év alatt, mindezekkel szembemenve, nekem mégis visszatért a hangom: nem a régi, hanem – fiziológiai és lélektani értelemben is – egy sokkal tisztább, érettebb formában.
Hogy mikor kezdődött el a gyógyulásom? Amikor rájöttem, hogy nem várhatok egy előre gyártott, dobozos megoldásra, amit valaki majd átad nekem. Mert a valódi gyógyulás: szövevényes úthálózat, amin magamnak kell végigmennem, visszatérésekkel és előrehaladásokkal, saját felfedezésekkel és felelősségvállalással.
Megértettem, mekkora erő rejlik abban, ha mindent – de tényleg mindent – alárendelek ennek a folyamatnak.

Ha képes vagyok lemondani a céges utazásokat, amiket korábban nem voltam képes, noha a hangom nem bírta azt a fajta terhelést.

Ha képes vagyok megmondani a zenekar-vezetőnek, hogy legalább egy évig ne számítson rám.

Ha képes vagyok naponta háromszor elvégezni a hangterápiás gyakorlatokat, hosszú hónapokon át, anélkül, hogy tudnám, meddig kell csinálnom.

Ha képes vagyok átalakítani az étrendemet és folyadék-bevitelemet.

Ha képes vagyok nem beszélni.
Ez utóbbi volt talán a legnehezebb.
Jegyzet-programot kezdtem használni, nemcsak a családommal és barátaimmal, hanem az ügyfeleimmel való kommunikációban is. Ők beszéltek, én írtam. Pötyögés közben fedeztem fel, hogy az ember mennyi mindent mond, amit nem ír le, mert fölösleges, és fordítva: ír le, viszont nem könnyen mond ki. Mindez egy őszintébb hangot hozott elő belőlem, egyszerűbb és egyenesebb kommunikációra szoktatott.

A beszédmentes időszakban, ha valaki megdicsérte például a fölsőmet, nem írtam le, hogy: „A tied is…” Ez megtanította, hogy kimondanom sem kell puszta udvariasságból, csak ha valóban úgy gondolom.

A beszédmentes időszak lehetőséget adott ugyanakkor arra is, hogy jobban figyeljek testem kifejezőerejére és mások testbeszédének – empatikus – olvasására: a fejtartásra, az arc mikrorezdüléseire, zártság és nyitottság dinamikájára.

Gyógyulásom szövevényes útján végül nemcsak új hangra, hanem új hivatásra is találtam. Ma már hang- és testbeszéd-fejlesztéssel foglalkozom, és mindennap örömömet lelem benne. Az éneklés továbbra is az életem része, de már csak olyan dalokra, stílusokra, koncertekre mondok igent, amikhez tudok kapcsolódni, szívből, őszintén.”