A mai vendégem, Draskovits Tímea, a legszűkebb körén kívül eddig sehol nem mesélte ezt a történetet:

„Mi az a pajzsmirigy, és mit csinál a testben?
Én 27 éves koromig nem tudtam a választ.
2017 tavasza volt, elmentem egy menedzserszűrésre, teljesen tünetmentesen, hogy aztán pár nappal és pár vizsgálattal később megkapjam a diagnózist: rosszindulatú rákos daganat a pajzsmirigyemben.
Micsoda? Kétségbeesetten próbáltam felidézni a „Csodálatos emberi test” című rajzfilmsorozat idevágó részét, de súlyos köd borult rá. Mint ahogy az agyamra és a szívemre is.

A következő két hétben, miután feleszméltem az első sokkból, a gyász minden szakaszát megéltem.
Tagadás. Eldöntöttem: márpedig nem fogom hagyni, hogy kivegyék a pajzsmirigyemet, az az enyém, még akkor is, ha beteg, biztosan van más megoldás.
Aztán jött a harag. Több kör és több orvossal való konzultáció során megértettem ugyanis, hogyha jót akarok magamnak, hagyom, hogy kivegyék a pajzsmirigyemet.
Ekkor következett az alkudozás. Felhívtak a Kékgolyó utcából, hogy a következő hétre fel is tudnak venni a műtéti listára, én pedig: „Jó-jó, de még nem akarom ezt, nem vagyok kész rá…és különben is, milyen lesz majd az élet pajzsmirigy nélkül?”
Jött a gyász negyedik szakasza: a depresszió. Youtube-videókon és fórumokon keresztül, Facebook zárt csoportokban zúdultak rám a szörnyűségek, amik majd pajzsmirigy nélkül várnak rám. Csak néhány példa: minimum 30 kilót fogok hízni, akkor is, ha nem eszem semmit, és rendszeresen sportolok. Ki fog hullani a hajam, kopasz leszek. Elviselhetetlen enerváltságban fog telni hátralévő életem minden pillanata.

Hosszú napokra beborított a rettegés.
Akkorra már a biológiával is egyenesbe kerültem, tudtam, hogy a pajzsmirigy az emberi szervezet hormonszabályozó szerve. Én, a kontrollmániás, a pajzsmirigyemmel együtt az életem, az életenergiáim fölötti kontrollt is elveszítem? Legsötétebb óráimban mindenféle más betegséget kívántam magamnak – csak ezt a kontrollvesztést elkerülhessem.

Ezzel a rettegéssel léptem be az ötödik Orvos ajtaján.
Aki végighallgatta a félelmeimet, majd egyetlen szó nélkül meglazította a nyakkendőjét. Kigombolta az ingét, és széthúzta a nyakánál az anyagot. Amit ott láttam, abban a pillanatban átsegített a gyász utolsó szakaszába, az Elfogadásba.

Hatalmas vágás – egy ereje teljében lévő, 50 körüli, sportos, energikus, sugárzóan jókedvű ember nyakán. Ez a csúnya – és mégis csodálatosan a helyén lévő – vágás azonnal összekötött vele, sorsközösséget teremtett.

Rögtön tudtam, hogy azt akarom, ő végezze a műtétet. Azt már ráadásként kaptam, hogy elmondta: kopaszságát nem a pajzsmirigyének hiánya, hanem a genetika okozta.
Egy hónappal később, a műtétem előtt, aláírtam egy nyilatkozatot, amiben a döntést átengedtem az orvosomnak. Mit jelentett ez? Hogy a feltárás során ő határozhatott a pajzsmirigyem sorsáról, arról, hogy csak egy részét vagy az egészet eltávolítja.
Az irányítást elengedtem, olyasvalaki kezébe tettem, akinek elhittem: akár így történik, akár úgy, „én az az ember leszek, aki csak lenni akarok”.

Ma pajzsmirigy nélkül élek, és nem bánom.

(A műtét után egyébként azt mesélte az orvos, hogy különleges alakja volt a daganatomnak, le is fotózta a diákjainak. Derűsen kérdezte, akarom-e látni, de nem akartam.)

A nyakamon lévő vágásról többnyire megfeledkezem, ha meg eszembe jut, nem a hiányra gondolok, hanem az élményre: a sorsközösség és példamutatás teremtette élményre, erőre. Arra az enyémnél háromszor nagyobb vágásra gondolok, ami hosszú évek alatt tökéletes része lett egy másik ember testének, életének. Biztos vagyok benne, hogy ez velem is így fog történni.”