„A szülőszoba csendes volt és meghitt, szerető emberek vettek körül. A szülés gyorsan ment, jól együtt tudtunk működni Bálinttal, nagy akarat munkált benne, hogy a világra jöjjön. Csodálatosak voltak azok az éjfél utáni percek, amikor a mellkasomra helyezték.

Aztán elvitték, és izgatottan vártam, hogy visszahozzák, de a szülészorvos egyedül érkezett. Lényegretörően kezdte:
– Nincs minden rendben.
A mondat, amitől megfagy a vér az erekben, minden anya rémálma.
– Bálintnak végtag-fejlődési rendellenessége van, hiányzik a jobb kézfeje.
Fanyar humorú orvosnak ismertem, úgyhogy tettem egy tétova kísérletet:
– Te most viccelsz.
– Tudod, hogy nem szoktam ilyennel viccelni.

Tudtam, hogy nem, mégis bíztam benne.
Mondhatnám, hogy valóra vált egy rémálmom, csakhogy nekem nem voltak rémálmaim. Ugyanolyan zökkenőmentesen zajlott a várandósságom Bálinttal, mint az első kisfiúnkkal, Zalánnal. A kilenc hónap alatt semmi jel nem utalt arra, hogy aggódnom kellene, a szokásos, rendszeres vizsgálatoknál sem tapasztaltak egyetlen apró eltérést sem.

Végig kíváncsiság volt bennem, és a vágy, hogy lássam őt – most meg a dermedt hitetlenkedés.

Amikor újra odahozták hozzám, bebugyolálva, nem mertem megnézni. Ott feküdtem vele órákon át, hallgattam egyenletes légzését, és képtelen voltam őt „kicsomagolni.” Kérdések cikáztak a fejemben, tele önváddal és riadt fájdalommal. Hogy történhetett ez meg, amikor én annyira odafigyeltem mindenre? Miben hibáztam? Mi lesz vele? Hogy védem majd meg a bántásoktól és csúfolásoktól? Hogy fog boldogulni ebben a tökéletességre törő világban? Hogy vágja majd le a körmét a bal kezén, vagy hogy köti be a cipőjét? Hogy fog biciklizni? Hogy tartja majd a kezében – a saját gyermekét? Miért pont ő? Miért pont én?

Válaszokra nem találtam, órákkal később viszont valami másra igen.

Óvatosan elkezdtem kicsomagolni a fiamat.
A feje búbjától a lábujjáig mindent végigfürkésztem, megtapogattam. Szép volt, formás, arányos. Kipihente a születés fáradalmait, és nyugalom áradt belőle. Tényleg nem volt jobb kézfeje – de erre nem, csak lénye egészére tudtam figyelni.
Beburkolt a nyugalom, és ebben a nyugalomban már ott volt az elfogadás is.
Maximalista énemnek ideje sem volt csodálkozni.

Orvosi magyarázat a történtekre a mai napig nincs, de már nincs is jelentősége.

Amikor az idegen kisfiú a homokozóban rábökött Bálintra, hogy „hol van a keze?”, én a világ legtermészetesebb módján tudtam válaszolni, hogy „neki ez a keze”. Szeretem azt az öt kis ujjkezdeményt, gyöngyöknek neveztem el őket. Bálint is így hívja őket. Ma, két és fél évesen, sárkányt ereget, kupakokat csavar le, italt tölt ki, szeget ver be, labdát dob és kap el, dobozt nyit ki és zár be, négy-öt kisebb tárgyat egyszerre fog meg, egyedül öltözik.

Anyaként elég gyorsan tudtam, hogy mit szeretnék neki nyújtani.
Biztonságot, hogy olyan emberré válhasson, aki nem a tökéletességgel-tökéletlenséggel van elfoglalva, hanem az értékeire koncentrál, és hiszi, hogy mindent képes megoldani.

A skót teológus, William Barklay mondta azt, hogy „a két legszebb nap az életünkben: amikor megszületünk, és amikor megértjük, hogy miért születtünk meg.”
A nevelésben nem kivételezek Bálinttal, és azt sem sugallom, hogy ő más lenne, de próbálok úgy állni mellette, hogy egyszer majd megtalálja és megértse: a helyét, feladatát a világban.

Egyelőre az látszik, hogy élményként éli meg az akadályokat, kacagva tud megoldani mindent, amit ép társai, sőt, gyakran felül is múlja őket.
Szeret barkácsolni és bogarakat gyűjteni.
Sokat rollerezik, bravúrosan tartja irányban magát.

Tudom, hogy ezernyi kérdést kell még megválaszolnunk a következő években, de egy biztos: Bálint boldog kisgyerek, és szülőként nekem, nekünk ez a legfontosabb.”