„2009-ben, amikor Sipos Péterrel találkoztam, már gyakorlott osztályvezető voltam, 20 éve a pályán. Péter 13 éves volt – magas, vékony kamaszfiú, élvonalbeli kosárlabdázó.
A rosszindulatú daganat a jobb alkarjából indult ki.
Péter erős akarattal, gyönyörűen csinálta végig a kezelést, csakhogy ez nem volt elég: a következő év tavaszán kiújult a daganat.

A szakmai csapat hatalmas dilemmával szembesült, az első megbeszélést újabbak és újabbak követték, mígnem muszáj volt kimondanunk: valószínűleg csak úgy tudjuk megmenteni Péter életét, ha csonkoló műtétet javaslunk.
Azaz levágjuk a jobb alkarját.
De hát Péternek a versenyszerű kosárlabda az élete.
Egy kézzel nem hogy versenyezni, de kosárlabdázni sem lehet.

Azóta is elgondolkodom néha azon, hogy tulajdonképpen mibe is öregszik bele az orvos lelke…hát például az ilyen helyzetekbe, a döntés éktelenül fájó, visszafordíthatatlan pillanataiba.

Sosem fogom elfelejteni azt az utolsó alkalmat, amikor egy szobában ültünk mindannyian (Péter, a szülők és én a munkatársaimmal), és azt vártuk, hogy a család kimondja a csonkoláshoz szükséges végső szót. Az idő sürgetett, hisz a daganat agresszíven terjeszkedett, de a kimondásban már nem segíthettünk.
– Meg tudják ígérni, hogyha levágják az alkarját, akkor biztosan meggyógyul?
– Nem tudjuk megígérni.
– Ha nem vágják le, biztosan meghal?
– Nem biztos, de valószínű.
Az orvostudományban a 2-szer 2 gyakran 4, de néha 5 vagy 3. Ha látnánk a jövőt, könnyű dolgunk lenne. De jövőbelátó képességünk nincs – csak a kollektív tudásunk (a szakirodalom és a tapasztalataink), és ennek alapján a valószínűségek.

Szóval, ott ültünk a szobában, és vártunk. A Mama ránézett Péterre, látszott, hogy képtelen kimondani: vágják le a karját. Ilyennel (tehát, hogy a szülő érti, mit kell tennie, de nem bírja megtenni) találkoztam már néhányszor a pályám során. És olyannal is, amikor ennek végzetes következménye lett.

A Mama hátradőlt, és zokogott. Ekkor megszólalt Péter:
– Jó, csinálják meg.
Se több, se kevesebb.
Katarktikus másodperc volt, amire örökké emlékezni fogok.
Sírtunk mindannyian.

Sipos Péter ma kosárlabdaedző a Budapesti Honvéd Kosárlabda Akadémián. Amikor először mesélt nekem edzői álmairól, megpróbáltam őt lebeszélni. Attól féltem, hogy a kosárlabdapálya szélén élete minden pillanatában a kudarcával fog szembesülni – hisz minduntalan olyanokkal találkozik majd, akik azzá váltak, amivé ő is válhatott volna.

De Péter szerencsére érettebb volt, mint én, ráadásul egy olyanfajta küzdőszellem munkált benne, amire csak a sport taníthatja meg az embert.
Úgy tűnik, hogy edzőként ma nemcsak sikeres, hanem boldog is.”

(Hogy ez valóban így van-e, azt maga Sipos Péter fogja elmesélni a Mesélők Kora-sorozat következő részében.