SZALAMANOV ZSUZSÁVAL pár napja úgy beszélgettünk, hogy ő közben otthon lábadozott (és lábadozik még mindig) – de nem a vírus az, ami 73 évesen leverte a lábáról:

„Négy héttel ezelőtt a repülőtérről hazafele tartva egy autó a szembejövő sávból frontálisan belém rohant. 180 fokot perdült az autóm, majd hátulról egy másik ütközés. A balesetet okozó férfi súlyos alkoholos állapotban volt. Semmi baja nem történt! Szerencsére, a mellettem ülő fiamnak se. Nekem 6 bordám és a karom tört el. „Valóságos csoda, hogy egy ilyen ütközést ennyivel megúsztunk” – gondolom én, és mondja mindenki. Meg azt is mondják: „…ez is bizonyítja, hogy van még dolgod bőven idelent.”
Lehet benne valami.

A kérdést, hogy van-e még, és ha igen, mi dolgom van idelent, 45 éves koromban kellett először megválaszolnom magamnak.
Addig egy színes, nyüzsgő és élménydús élet jutott nekem.
25 évesen autóstoppal bajártam Európát.
Ugyanebben az évben befejeztem a Külkereskedelmi Főiskolát, és életem első hivatalos kiküldetéseként Bulgáriába, a Plovdivi vásárra utaztam, ahonnan hangszórók helyett leendő férjemet importáltam.
28 évesen, miután a feletteseim megbocsátották a bűnömet, hogy külföldihez mentem feleségül, újra elkezdhettem utazni. A következő években rengeteg helyen megfordultam, az Egyesült Államoktól a Távol-Keletig.
45 évesen – az épp egyetemre készülő lányommal – végigjártuk az USA hat államát. Sosem feledem, ahogy átkeltünk a gyönyörű és pusztítóan forró Mojave-sivatagon – Amerika egyetlen légkondicionálás nélküli autójában, benzinkúton vásárolt hatalmas jégkockákkal hűtve magunkat.

Néhány héttel később aztán minden megváltozott: beteg lettem.

Négy hónapon át a János Kórház központi intenzív terápiás osztályán haldokoltam: három szívtrombózison, tüdőembólián és lépeltávolításon estem át, a bal szememre megvakultam. Leállt a veseműködésem. Majd gondoltam egyet, és ahogy Pénzes professzor mondta, minden igyekezetük ellenére meggyógyultam. Azt hittük leglábbis, hogy meggyógyultam, de rövidesen kiderült, hogy egy rapid lefolyású, ritka autoimmun betegség következtében krónikus veseelégtenségem lett, irány a dialízis.

„Mostantól végleg a lassú és helyhez kötött életmódra leszek ítélve?” Eleinte elborított az önsajnálat. Amikor azonban a dialízis-állomáson olyan fiatalokkal találkoztam, akiknek még el sem kezdődött az élete, akik semmit sem tapasztaltak még a világból, elszégyelltem magam. Arra gondoltam, nekem annyi élmény adatott, hogy egész hátralévő életemben van mire emlékeznem.

Meg arra gondoltam, hogy dolgom is van bőven: nyüzsögni, tenni – másokért.
Hamarosan a II. számú Belklinika dialízis-állomásán a Vesebetegek Egyesületének elnöke lettem: kirándulást és karácsonyi ünnepséget szerveztem, vagy ha éppen arra volt szükség, a kezeltek autóbehajtási engedélyéért küzdöttem.

47 évesen kaptam meg az új vesémet,
50 évesen lettem a Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért elnöke, ilyen minőségemben azóta is megállás nélkül levelezek, szervezek, támogatást szerzek, és
60 évesen nyertem 4 arany-, illetve ezüstérmet, úsztam 3 világcsúcsot a Szervátültetettek Világjátékán Bangkokban.

Most, négy héttel az ütközésem és csodával határos túlélésem után, azt remélem, hogy hamarosan megtarthatjuk a tervezett programjainkat, segítve ezáltal az élődonoros transzplantáció elfogadottságát, valamint a szervátültetett gyerekek és családjaik rehabilitációját. Addig is: itthonról támogatom az érintett családokat, korrekt információkkal – enyhítve félelmüket a járvány idején.

És várom, hogy a viharfelhők elvonuljanak!”