A mai mesélő HRADSZKI-PAPP EMESE:

“De Anya, ugye nem lesz háború? – kérdeztem cinkos igenlést várva 1999 márciusában otthon, Szabadkán, amikor megtudtam, hogy nem kell gimibe menni másnap.

Este volt, anyukám háttal állt az ablaknak és a villanykályhának dőlt, velem szemben.
Háttal annak az ablaknak, amelyre egy hét múlva vastag barna celluxszal óriási hópelyhekhez hasonló mintákat ragasztottunk. Arra az esetre, ha betörnének, ne csapódjanak ránk a szilánkok.

Volt még néhány jelenet lelkünk kétszemélyes színpadán, erős arcközelik, légtornásztekintetek. Emlékszem, a szoba ajtókeretében guggoltunk, tátott szájjal néztünk farkasszemet, hogy a hangfalat átütő katonai repülő zajától megóvjuk dobhártyánkat. Nem tudtuk, meddig tart itt a kimerevített idő. Néztem anyám szemébe, aki nyitott szájjal tűrte a vadászgépek dübörgését, olyan meglepő volt így látni őt, olyan volt mint egy gyerek, aki félti az életét. Nem tudtuk abban az ajtókeretre feszített pillanatban, ránk rogy-e a ház, megtart-e a keret.

Láttam, a társasház folyosóján a pincébe futva, ahogy sziréna hangjára egy lopakodó kétszáz méterre légvonalban három narancssárga izzó pontot engedett bele a fekete égbe. Néhány másodperc múlva egy villanással felrobbant a közeli radarállomás. Akkor még nem tudtam, hogy “a szépség nem válogatós”, és olykor erkölcsi érzéke sincs.

Három hónapig váltogatták így egymást az éjszakák és nappalok, random szirénák között. Volt, hogy a Gimnázium első osztályából hazafelé menet az úton ért minket a város méretű szirén-ének, aminek megszólalására Melinda barátnőmmel hastáncot lejtettünk. Az Élet abszurd, a humora is az, és a halál közelében még erősebben élni akar.

Nem volt kijárási tilalom, de nagyon siettünk haza, anyukám egymás után sütötte a csokis kuglófokat, a “jelenidő vitrinében égtünk”, és a süteményeket égettük. Munkahelyelhagyásért kirúgás járt, így otthon maradtunk a nem először “háborúba ájult Szerbiában”. 1999 tavasza szirénát rügyezett, és a nyár hallgattatta el ezt a vészjósló, égben robogó, a várost magunkra szűkítő mágneses teret. Toltak össze minket a pince falai, vonzott a kinti ártalmatlan zöld, tomboltunk a futásban, letüdőztük a friss szabadságot, miután lefújták a légitámadást.

Most karantén van, és én várandós vagyok.
Várakozással és jövővel terhesen hordozom magamban a jelent, és nem tudom, hogy milyen világba születik a fiam. Nem tudom, hogy “véreznek-e majd a tapéták”, de azt tudom, hogy addig is tisztára és színesre festjük őket érdi otthonunkban.
Az Élet élni akar, a veszély peremén méginkább. A születés élménye foglalkoztat, hogy a méhfalak rászorulnak majd a még Paradicsomban lakóra, és kitessékelik őt a levegőre. Őt, aki most élete első lépésére készül, ebbe a világba, ahol a vírusnak nem háborús zaja van, hanem settenkedő csendje. Tekintetekben lakozik, nem költőien, hanem drámaian.

Eközben hétköznapi prózaisággal, de megnyugtató egyértelműséggel
az “erek továbbra is szállítják a vért”
a férjem mosolyában, és ölelésében,
bosszankodásában,
egy “lila dalban”,
a “félrecsúszott nyakkendőben”,
fiam rugdalózásában,
édesanyám jógázásában,
anyósom húslevesében,
barátaim telefonhívásában,
a tüdőmben, amivel mélyen szívom a friss levegőt,
és a lábaimban, amelyek kivisznek sétálni minden nap, és felsegítenek a lépcsőkön.

Magától értetődően?
Nem, csak egyértelműen.”