A mai mesélő TÓTH ICÓ, a Mályvavirág Alapítvány elnöke:

„Korábban 30 éves koromig tudtam elképzelni az életemet.
Láttam magamat, ahogy férjhez megyek, lesz két gyermekem, és azt is tudtam, igen, tudtam, valahonnan mélyről, hogy boldog leszek. De hogy mi fog történni harminc után? Ebbe valahogy sosem gondoltam bele – ami különös egy olyan nőtől, aki általában azt is megtervezi, melyik zebrán menjen át. Harmincnál volt a fejemben egy nagy, fekete függöny.
Aztán beléptem a harmadik X-be. Családdal, férjjel és két kislánnyal.

Meg egy méhnyakrák-diagnózissal.

A szivárványos álomvilágból egy olyan valóságba zuhantam, amit egyetlen kérdés rémülete töltött be: „Meg fogok halni?” Ez dübörgött bennem, amikor átestem a kiterjesztett műtéten, elvesztettem a méhem, a kismedencei nyirokcsomóimat, a hasi szöveteimet, amikor áttét miatt sugárkezelést és kemoterápiát kaptam.

Hónapokon át nem tudtam törődő feleség és anya lenni. Lelki és fizikai akadályai is voltak például annak, hogy nem tudtam a gyerekeimet felemelni – Jázmin akkor volt 4 éves, Inez 3 hónapos -, az ölemben tartani. Utólag úgy képzelem, hogy építettem egy pici kunyhót, ahová bezártam magam, és csak időnként, az ablakot résnyire nyitva pillantottam ki a családomra.

Nem a szeretetem szűnt meg, hanem a figyelmem fókusza változott meg.

Szerencsére, a körülöttem lévő emberek tették, amit tenniük kellett.
Amikor zokogtam, megsemmisülten, hogy elveszítem a méhem, édesanyám megragadta a vállam, tekintetét az arcomra szegezte, szó szerint megrázott, és ennyit mondott: „Ez a legkevesebb azért, hogy életben maradj!”
Amikor a sugár- és kemoterápiás kezelésekre mentem, édesapám jött velem és várt rám, hosszú órákon át, szelíd türelemmel (ugye, milyen különös, hogy az ember felnő, így is gondol magára – aztán egyszer csak mindennél erősebben lesz, megint, a szülei gyermeke?)
Amikor időről időre magába zárt a némaság, Krisz, a férjem, kitartóan próbálkozott: „Beszélj, kérlek! Mondd el, mi jár a fejedben…”

„Meg fogok halni?” Dübörgött belül a kérdés, mígnem egyszer csak, eljött a nap, két kezelés között – sosem fogom elfelejteni -, ültünk Krisszel a nappalink kanapéján, és a lelki szemeim előtt megjelent. A nagy, sötét függöny. A semmiből gördült le elém, váratlanul, hogy aztán a tudatom mélyéről feltörjön a mondat: „De hiszen ez nem valaminek a vége … ez valaminek a kezdete!”
Akkor hittem el igazán, akkor csendesedtem bele abba, hogy meg fogok gyógyulni.

A visszatérésnek persze voltak fájdalmas pillanatai. Emlékszem például a délutánra, amikor a műtét után először mentem (mit mentem, vonszoltam magam) a gyerekért az óvodába, Krisz elkísért. Jázmin észrevett, elkezdett felém rohanni, majd félúton megtorpant, tétovázott – és irányt váltott.
Szívszorító látvány volt, ahogy az apja nyakába kapaszkodott.
Éreztem, a kis fejében mi játszódik le: „itt van anya, az én anyukám, akit napok óta nem láttam, de stop … anya most bizonytalan, apa pedig itt volt, itt van, ő most biztosabb!”

Korábban 30 éves koromig tudtam elképzelni az életemet.
Ma már értem, miért.
30 éves koromtól találtam meg önmagamat.
Addig mintha megpróbáltam volna elbújni, érzéseim és érzelmeim sokféleségét szivárványos boldogság mögé rejteni, alkalmazkodni. Addig írogattam – azóta írok, született belőle két könyv, addig festegettem – azóta festek, sok állatot (vajon mit üzen ez énem állati részéről? :-), addig álmodoztam a segítségnyújtásról – azóta kiállok, és a Mályvavirág Alapítványon keresztül képviselem a nőgyógyászati daganattal érintettek ügyét.

Közben meg hiszek és szeretek, ez a két legnagyobb erőm.”