A mai mesélő – SZEKERES IZABELLA – soha nem osztotta még meg a történetét nyilvánosság előtt, ezért is különleges ez a pillanat:

„2011. január 14-én 27 éves lettem, és arra gondoltam, hogy „ez lesz életem egyik legjobb éve.”
Fél évvel később, júliusban, a Kapás utcai Rendelőintézetben két doktornő egymásra nézett – és én ebből a nézésből tudtam, hogy baj van.
Három nap múlva megkaptam a diagnózist: rosszindulatú nyirokcsomó daganat, máshogyan szólva, Hodgkin-kór.
Nemhogy elhinni, de felfogni sem volt időm, mi történik, mert a következő napon már a műtőasztalon feküdtem, lekötözve. Ott, abban a váratlan és küzdelmes gúzsba kötöttségben még nem sejtettem, hogy mennyi szenvedés vár rám – de azt sem, hogy mindezek ellenére, vagy éppen mindezek miatt, mégiscsak ez lesz életem legjobb éve.

A műtét után arra jutottam, hogy két választási lehetőségem van: vagy hagyom, hogy félelemtől űzve beleessek abba a bizonyos mély gödörbe, amiből úgyis ki kell majd másznom, vagy elsétálok a gödör mellett, és egyetlen célomra, a gyógyulásra koncentrálok (ahogy azt az egyik orvos „előírta”).

Az utóbbit választottam.

Emberek és helyek, tájak és ízek segítettek ezen az úton.

Élesen emlékszem arra kórházi folyósóra, ahol a falon fényképek függtek – sok-sok fotó, ami Hodgkinból meggyógyult betegekről és az ő gyerekeikről készült. Az a folyósó, ismeretlen emberek ismerős boldogságával, nemcsak a gyógyulást ígérte, hanem a reményt is felébresztette, hogy egyszer még nekem is lehet családom.

Aztán ott volt a gyönyörű tetőtéri lakás, a Petzvál József utcában, amit segítőkész ismerőseim ajánlottak fel a kemoterápiás- és sugárkezelések idejére. A nappaliból a Szabadság-szoborra láttam, és igaz ugyan, hogy a pusztító rosszullétek miatt többnyire a wc-t öleltem, de törékeny, lélegzetvételnyi szünetekre mégiscsak megadatott a szobor látványa. Erőt merítettem belőle.

És végül, de nem utolsósorban gyógyulásom útján ott voltak az erdélyi hegyek is, a rengeteg zölddel – ahová időről-időre visszatértem, és ahol a felépüléshez nélkülözhetetlen nyugalmat találtam meg. A szüleim, nagyszüleim és testvéreim körében.
Ott fedeztem fel például azt is, újra, hogy az ízek milyen boldoggá tudják tenni az embert. Kisütjük a hiripet (vargányát) olajban, sót teszünk rá, és nincs is szükség semmi másra, ott van benne az élet.

Így, kilenc év távlatából, úgy tűnik, hogy 2011 tényleg életem legjobb éve volt. A Hodgkin-kór esélyt adott rá, hogy az egészségtelen, aggodalmakból és agyonhajszoltságból felépített élet-pótlékom helyett valóban elkezdjek élni: a munkámban, a kapcsolataimban, a kikapcsolódásaimban.

Korábban, agrármérnök-végzettségem ellenére, médiafigyeléssel foglalkoztam, ami azt jelenti, hogy naponta több száz hírt néztem át és foglaltam össze – ma üzletvezető vagyok egy egészséges, szezonális termékekkel foglalkozó vállalatnál. A lehető legkevesebb hírt olvasom, sok időt töltök a számomra fontos emberekkel, vegetáriánus vagyok, jógázom és meditálok.

Kétszer lefutottam a félmaratont, egyszer Wimbledonban és egyszer Budapesten.
Budapesten az Őrzők Alapítvány színeiben indultam – a pénzt, amit összegyűjtöttem, az alapítvány a Tűzoltó utcai Klinikán kezelt daganatos és leukémiás gyerekek gyógyítására fordította.

Amikor a Rakparton futva kínzott a hőség és fogyóban volt az erőm, felnéztem a Gellért-hegyre, és az a pillanat elég volt ahhoz, hogy elhiggyem: meg tudom csinálni.”