A mai mesélő Szepesi Ágota:

„Orvoscsaládban nőttem fel, a nagyszüleimet is beleértve, mindkét oldalon.
Apukám ortopéd sebész, anyukám belgyógyász volt.
A karrierjében magasra jutott apukám arról álmodott, hogy követem majd a példáját, természetesen ortopéd orvosként – maximum 2 gyereket vállalva. Fiatalkorom éveit mélyen itatta át a sokat hangoztatott mondat: „Őrültség két gyereknél többet vállalni. Így nem lehet boldogulni!” (Meg egyébként is: okos vagyok, de szertelenségre és szórakozottságra hajlamos…a nagycsaládos anyák rendszeretők, fegyelmezettek.)

Én mégis nagycsaládra vágytam, bensőséges, szeretetteli viszonyokkal, és bármennyire is lelkesen jártam az orvosi egyetemre, egyvalamit nem tudtam elképzelni: azt, hogy betegekkel foglalkozzak.

A mából visszanézve úgy látom, hogy végül is nem felrúgtam a nekem kitalált életet – csak időben meghallottam a saját belső hangomat, és hagytam, hogy az finoman másfele vezessen. Szerencsém volt, mert rátaláltam arra a férfira, aki ugyanazt akarta, mint én. Vele nem lehetett félni, ő kősziklaként állt mellettem.

’95-ben született meg Csongor fiunk. Nagypapa – apukám – azt jósolta, hogy mellettem a gyerek „meg fog halni…”, de ő életben maradt: ma 25 éves, és orvos.
’98-ban született Luca, ő 22 éves, és terapeutának készül.
’99-ben jött Ábel. Ekkor sorolt apukám az őrült-kategóriába. „Mostantól leveszem a kezem rólad…” – jelentette ki, nem mellesleg úgy, hogy akkor már 8 éve teljesen függetlenül éltünk a férjemmel. Ábel ma 20 éves, biomérnöknek tanul, és röplabdázik. 196 cm magas, kiköpött mása a nagyapjának.
2004-ben végül, igazi ajándékként érkezett a negyedik gyerek: Mirtill. Nagypapa akkor már semmit nem szólt – az évek során megbizonyosodván, hogy az unokái nemhogy szörnyethaltak volna, de nagyon is élnek.

Ma büszke rájuk.
Elfogadta azt is, hogy belőlem nem ortopéd sebész, hanem patológus lett.

Olyan pályát választottam, ami egyrészt nem zárta ki azt, hogy a gyerekeimre tudjak figyelni, másrészt szakmai elégedettséggel töltött és tölt el. Az I. számú Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetben azzal foglalkozom, hogy beteg emberekből származó sejteket, szöveteket vizsgálok, magyarán: megmondom, hogy daganatos betegségről, vagy egyszerűen csak gyulladásról van szó. Attól húsbavágó a munkám, hogy sok a sürgős eset: lehet például, hogy egy gyereket csak tegnap vittek be a kórházba, de nekem már ma ki kell adnom a diagnózist ahhoz, hogy este elkezdhessék a kezelést…

Hogy könnyű volt-e az elmúlt 25 év?
Azt semmiképp sem mondanám.
Harc volt az idővel.
Küzdelem, hogy minél több feladatot beletuszkoljak az ébren töltött órákba. Voltak évek, amiket uszodákban töltöttünk – amikor három gyerekünk úszott versenyszerűen, én rendszerint az aktuális cikkemmel próbáltam két rajt között haladni valamennyit. Aztán jöttek a röplabda-csarnokok, de azok már könnyebb emlékek, ott legalább már nem kellett babakocsival egyensúlyoznom, vagy a sötétebb sarkokban szoptatnom a legkisebbet.

A harcom az idővel aztán: egyre szelídült.
Nyolc évvel ezelőtt három kollégámmal elkezdtünk Svédországba járni, és azóta is minden hónap negyedik hetében a stockholmi Karolinska Egyetemen végezzük ugyanazt a diagnosztikus munkát, mint amit itthon. Ezt a közel egy évtizedet már tapasztalt, hosszú fejlődési utat bejárt anyaként csináltam végig, tehát a korábbiaknál sokkal többet tudtam, tudok az előre tervezés és az együtt töltött aktív családi idő örömteli lehetőségeiről. Ez utóbbiban segített a pszichológiára fogékony lányom is.

A járvány elején, amikor hatan hirtelen összezárva találtuk magunkat, látszott, hogy ahányan vagyunk: annyiféle akarat, annyiféle erős egyéniség. De mint mindig, most is megtaláltuk a módjait a feszültség finom oldásának, az egyensúly és egység megteremtésének.

Az pedig talán már törvényszerű, hogy a legnagyobb fiúnk hozott egy döntést, amivel új irányt vett a pályája. Nem mondanám, hogy felrúgta az addigiakat, csak hagyta, hogy a belső hangja vezesse. Ő, aki az egyetem alatt végig kutatólaborokban töltötte a szabadidejét (egereket transzplantált), egyszer csak sürgősségi orvosnak állt – és rögtön be is került a covid elleni harc frontvonalába.

Most boldog, mert emberéleteket menthet.”