„A fiatal nő 30-as éveiben járhatott, a földön ült Győr belvárosában – és kéregetett.

1990-et írtunk, nyolcéves voltam, sosem láttam még hasonlót.

Zavar és értetlenség zakatolt bennem.

Anyuval bementünk a szemközti pékségbe, ő a kezembe nyomott egy túrósbuktát, mondván, hogy „vidd oda szépen a néninek…”

Nem tudtam megszólalni, forróság öntötte el a mellkasomat, majd odanyújtottam a buktát a „néninek”.

 

Azt hiszem, ezzel a pillanattal indult…

 

2004-es diplomázásomat követően – a világ különböző pontjain élve – az egyenlőtlenség milliónyi arcával találkoztam. Megannyi fájdalommal, szenvedéssel, melyeket főként faji, gazdasági, nemi és életkorbeli különbségek szültek.

Amikor huszonkét évesen elindultam Indiába, Punéba, hogy egy marketinggyakorlatot teljesítsek, úgy éreztem, nagyjából felkészültem rá, hová megyek, de a valóság sokkal sokkolóbb volt annál, mint amit el tudtam képzelni. Reggelente, munkába menet – amint elhagytam a gyönyörű lakóparkunkat, ami a maharadzsák palotáihoz hasonló, rózsaszín-fehér épületekből állt, középen trópusi, illatos növényekkel – szembesültem a kasztrendszer és társadalmi egyenlőtlenségek valóságával. Ahogy a riksa haladt át a különböző negyedeken, úgy tárultak fel a város különböző rétegei.

Emlékszem a felüljáró alatti, kartondobozokból tákolt építményekre, az összezsúfolódott többgenerációs családokra.

A meztelen, piszkos 6–8 éves gyerekekre, akik a teherautókból áradó benzingőzben kéregettek.

A kamaszgyerekekre, akiknek maguknak is voltak már gyerekeik. Csecsemőkre, akik közül némelyeket valószínűleg még csak nem is regisztráltak.

És emlékszem az egyre növekvő forróságra a mellkasomban, ami már nem az értetlenség volt, hanem a düh és a tehetetlenség.

 

Amikor évekkel később megérkeztem Angliába, azt hittem – újra –, hogy nagyjából felkészültem rá, hová érkezem. Döbbenten tudatosítottam, hogy nagyobbak az egyenlőtlenségek – hogy London irányítószámai kíméletlenebbül határozzák meg az életesélyeket, mint azt elképzeltem.

Az első kilenc hónapban öt munkahelyem volt egyszerre, esténként az egyetemi bárban gyűjtögettem a koszos poharakat, és másfél órán át zötykölődtem a hajnali buszon, mire hazaértem. Soha nem éreztem magam olyan egyedül és olyan elveszettnek, mint akkor.

 

Egy napon aztán a British Múzeum aulájában – ahol épp egy rendezvényen dolgoztam segítőként – megszólított egy 60-as éveiben járó, hófehér hajú, csinos angol nő.

Ő volt Sue.

Sue-t nem érdekelte, hogy ő angol, én meg magyar vagyok, hogy ő közelít a hetvenhez, én meg még csak a harminchoz. Nem érdekelték a konvenciók, mert ember lenni, és rám is akként tekinteni.

Ő tanította meg nekem, hogy az egyenlőtlenségek felszámolása az elfogadással kezdődik.

 

Nem sokkal a megismerkedésünk után elutazott pár napra, és rám bízta a házát – az ősöreg, szenilis és imádott Mog macskájával együtt. Akkor bizonyosodtam meg arról, hogy Sue elfogadott, sőt, óriási bizalmat szavazott nekem. Megmutatta, hogy az igaz barátság kortalan, és nem ismer határokat.

Nemcsak a macskák és a borok iránti szenvedélyben osztozunk, hanem sok minden másban is.

Sue-nak köszönhetem, hogy munkát kaptam a világ egyik legjobb egyetemén, a UCL-en (University College London), ahol aztán oktatáspolitikát és nemzetközi fejlesztést tanultam.

 

Ott ébredtem rá arra, hogy az egyenlőtlenségek ellen az oktatás területén tehetem a legtöbbet.

 

Hazatérve a civil szférában helyezkedtem el.

Programjainkkal hátrányos helyzetű – gyakran hiperaktív, figyelemhiányos, elfogadásért és szeretetért sóvárgó – gyerekeket segítünk.

Az értő olvasás metodológiájával megkönnyítjük számukra a tanulást, fejlődést, azaz: nem túrósbuktát adunk, hanem a buktakészítésre igyekszünk megtanítani őket, bízva abban, hogy egy nap önálló egzisztenciát teremtenek maguknak.

Mindezzel együtt nehéz hivatás a miénk.

 

Amikor 2016-ban az UNESCO-gyakorlatot töltöttem Peruban, munka után hosszú sétákat tettem az óceánparti Limában. Örökké morajlottak, mélyen és sötéten a hullámok, szörnyetegként – a spanyol „Lima la horrible” név is erre a szörnyetegre utal –, a levegő nehéz volt, sós és párás.

A hullámokba bámulva az értelmét kerestem annak, amit csinálok.

Cseppek vagyunk az Óceánban, alig több mint a semmi, érdemes így?

Ma úgy látom, hogy egy-egy ilyen csepp az életet, a mindent jelentheti valakinek.

Csodálatos és reménykeltő, valahányszor ezekre az életekre, arcokra gondolok.”

 

Csertői Vera oktatási szakértő, közgazdász.