A mai mesélő Rokob József ultratriatlonista, több mint százszoros IRONMAN. Rokob József 2018-ban a negyedik legjobb eredménnyel teljesítette az extrém nehézségű „Arch to Arc” nevű világversenyt: Londontól Párizsig három nap alatt mintegy ötszáz kilométert futott, úszott, majd kerékpározott.

„2018. július 6-án valamikor éjfél után a Shakespeare Beach-en dudált a hajó, a kapitány pedig engedélyt adott:
– Joseph, indulhatsz!
Belegázoltam a jéghideg vízbe, és elkezdtem úszni.
Körülbelül 45 kilométer állt előttem – a világ hosszútáv-úszóinak egyik legkeményebb terepe.
Úgy, hogy mögöttem volt már 139 kilométernyi, azaz 18 órányi futás.
Úgy, hogy 8 évvel korábban még úszni sem tudtam.
Úgy, hogy akkor már 40 éves voltam.

De mindezeken ott éjszaka, a La Manche csatorna sötét hullámai között, már nem gondolkodtam. Azon sem, hogy a tenger öntörvényű: időnként elsodorja az úszókat, hogy máshol érjenek partot, mint ahol az optimális lenne. És azon sem, hogy aki ezt a versenyt feladja, az általában az úszásnál adja fel.

Nyugalom volt bennem, és magabiztosság.
Nem néztem hátra, nem tépelődtem a múlton, nem terveztem a jövőt – az úszásra koncentráltam: arra, hogy egyik kezemet a másik után tegyem, újra és újra és újra. Meg arra, hogy ne nyeljek sok sós vizet, és véletlenül se érintsem meg az engem kísérő hajót, mert az szabálytalan, és kizárnak a versenyből. Meg arra, hogy ne süllyedjek el, miközben a hajóról ledobált étel-italt próbálom elfogyasztani. A vizet rugdalva táplálkozni – ez volt talán a legnehezebb.

Meg tudom-e csinálni? Képes vagyok-e rá?
Mondhatnám, hogy a 17 órás csatornaátúszás alatt ilyen és hasonló kérdések jéghideg drámája zajlott bennem – de nem.
Mindvégig tudtam, hogy ki nem vagyok – és ki vagyok.
Nem vagyok atlétikus termet, átlagos testalkatú pasas vagyok. Nem vagyok aszkéta, nem áldoztam fel az ultratriatlon oltárán a családomat, a barátaimat, az üzleti életemet. Viszont alaposan felkészültem erre a versenyre, szívvel és jókedéllyel, és a felkészülésre szánt idő minden pillanatában erre koncentráltam. A végletekig kitartó vagyok, de ha nyomós okom van rá, feladom a küzdelmet. Nem meghalni jöttem ide. (Már többen is meghaltak ezen a versenyen az úszás közben. Egyiküket személyesen is ismertem.)

A 16. órában sejlett fel bennem először a kudarc lehetősége. Egy áramlat a tenger belseje fele nyomott, a hajóskapitány pedig azt kiáltotta:
– Joseph, ebben a tempóban 3 órát kell még úsznod!
Hogy nincs már ennyi erőm, ebben egészen biztos voltam, de ekkor megpillantottam a parton egy családi házat, jól kivehető ablakokkal és ajtókkal, és felébredt bennem a „nem lehetek már olyan messze” reménye. Meggyorsítottam a csapásszámot, és 40 perc múlva már a francia part kavicsait és kagylóit láttam magam előtt.

Az első szárazföldi lépéseim nem sikerültek különösebben dicsőségesre: vízszinteshez szokott testem elveszítette egyensúlyát, és elvágódtam (természetesen fénykép is készült az örömteli mutatványról). De talpra álltam, hisz a verseny nem ért véget: 4 órányi pihenés után 290 kilométernyi kerékpározás várt még rám.

Másnap este Párizsban ünnepeltem a segítőimmel.
A londoni Marble Arch (Márvány-diadalív) és a párizsi Arc de Triomphe (Diadalív) közötti utat végül 67 óra 19 perc alatt tettem meg. A szervezők az „oklevelembe” egy üveglapra belegravírozták azt a görbét – a hajó gps-jelzései alapján –, amit az úszás során, a 2 part között írtam le.

Miután hazaértem, rám várt a feladat, hogy a kertünkben ellapátoljak és talicskázzak 10 köbméternyi földet, úgyhogy az életem azonnal vissza is tért a megszokott medrébe.”