Retorikai-Storytelling tanácsadó és tréner

Mesélők kora (II/4) – Nagy Judit

2021. január 20.

A sorozat folytatásában olyan barátaimat, tanítványaimat és ügyfeleimet hívom történetmesélésre, akik nekem sokat jelentenek, és akikről azt gondolom, hogy inspirációt nyújthatnak nektek is – az újrakezdéshez, a máshogy folytatáshoz, a tervek, álmok teremtéséhez vagy visszaszerzéséhez.

Ma NAGY JUDIT – coach, tréner, műsorvezető, az “Ébredéseim” című könyv szerzője – mesél nektek, Luxemburgból:
 
„Bissen felé autózunk egy másik kint élő magyar családhoz.
Idegenben a sötét: még sötétebb. Ahogy nézek kifelé az ablakon, rám telepszik országváltásunk első hónapjainak elveszettség érzése. Nem tudom, hogy legelőt, dombot, gyárat…mit rejt a vaksötét? A férjem hirtelen fékez. Kíváncsiság nélkül fordítom előre a fejemet.
Igaz ez? Mintha égi jelet látnék, alig hiszek a szememnek.
2020. december 6-án este 7-kor a luxemburgi Bissen határában Miklós püspök várakozik a zebránál. Hálás tekintettel köszöni meg, hogy a szabályokat illendően betartjuk. Visítva ujjongok. Az előttünk álló autó tovább megy, szabad lett az útja. Miklós püspök azonban még nem ért át a túloldalra. Ráérősen lépked, a tekintetemet egy percre sem veszem le róla. Egyszer csak megáll a zebrán, frissen kiköltözött kis családom felé fordul, és mosolyogva, keresztvetéssel megáld minket.
Egy percbe sűrítve cikázik át az agyamon gyermekkorom összes Mikulásváró estéje. Az izgatottság, hogy biztosan eljön-e, és az aggodalom, hogy vajon lesz-e virgács a csizmában. Az öröm, amikor a csokik mellett egy vágyott kötött sál és sapka is lapult. Hallom a lépteim alatt a hó ropogását, és látom a szüleim rémült tekintetét, amikor lebuknak, mert a suliból korábban érek haza. A film végére gyerekké válok, és megállás nélkül kiabálom, hogy „fotózzátok le az én telefonommal is…!” Hogy meglegyen, hogy bizonyíthassam, hogy tényleg létezik.
– Annnyaaa, jó van má’, majd átküldöm Neked viberen csak ne sikítozz már, olyan cikkí vagy – hangzik hátulról kiskorú kamaszunk kommentje. De én alig tudom visszafogni a bennem életre kelt gyereket. Valamit áttört, átszakított, és szabaddá tett a maszkos világ korlátai között.
 
Ezen a napon pompában, díszben beköltöznek a fenyőfák a luxemburgi nappalikba. Itt nem a karácsony, hanem a Mikulás a fő ünnep, francia és német hagyományok keverednek benne. Este a fák alá rejtik a nagy ajándékokat, karácsonykor már csak apróságokkal lepik meg egymást.
 
Egy héttel később épp az összehajtogatott tiszta ruhákat pakolom, közben a házimunka frissen tanult angol megfelelőjét mormolom – put away your clothes -, és akkor meglátom a postást. Az eső elöl menekül, óriási dobozzal a kezében. A házunkhoz közelít.
– Bárcsak miénk lenne ez a csomag!
Ahogy kimondom magamban, megszólal a csengőnk. A kaputelefon képernyőjén az ázott postás néz velem szembe, franciául magyaráz, én pedig az örömmámortól megrészegülve, gondolkodás és a megérteni akarás legcsekélyebb törekvése nélkül hajtogatom, hogy „oui, oui, oui…” Hát persze, hogy mi vagyunk a csomag jogos tulajdonosai, naná, hogy hozza be. Közben azon izgulok, nehogy arra mondjak igent, hogy nem veszem át.
A Covid-szabályoknak megfelelően a bejárati ajtónál teszi le a csomagot – a képernyőn át látom, ahogy távozik. Beleugrom a cipőmbe, feltépem az ajtót, és sprintelek lefelé a lépcsőn. A szívem a torkomban, aztán az agyamban, mert nem látom a dobozt az egyezményes sarokban. A másodperc törtrésze alatt nem tűnhetett el, hisz én minden olimpiai rövidtáv-csúcsot megdöntöttem.
És nem, nem tűnt el. A postás valószínűleg új, vagy csak sietett, mert a két ajtó közé tette le.
Vajon tényleg a miénk?
A doboz a valóságban is olyan, mint amilyennek fentről láttam, és igen, a miénk!
Otthonról érkezett.
Kis családom nagy és nehéz karácsonyi ajándékdoboza.
Diadalittasan megyek felfelé, titkon abban reménykedem, hogy valamelyik szomszéddal összefutok, aki majd irigykedve nézi, hogy „hüm, mekkora csomag, és ez az új lakóké, micsoda pazar karácsonyuk lesz!” A szomszéd nem jön, ám ez cseppet sem változtat a bennem röpködő kislány földöntúli örömén. A nappaliban körbe-körbe ugrálom a dobozt, alig bírom kivárni, hogy este legyen.
Képzeletben közben átröpülök három országon is, a határokat észre sem veszem. A jól ismert vidéken a szeretteim várnak: anyukám, apukám, anyósaim, apósom és testvérem.
Este a férjemmel és a lányommal együtt kinyitjuk a csomagot. A nagyban sok kis apró doboz, a gondos szeretet rendezte őket össze, a legalsó dobozban három rúd bejgli, a legendás fajtából.
Ujjongok. Micsoda ajándék ez a kislány – ebben a feje tetején kínlódó világban!
Minden úgy van, mint máskor. Szabadon. Mert a korlátok csak a felnőtt fejében léteznek.”

Ha többet és mást is olvasnátok Nagy Judittól, itt találjátok az „Ébredéseim” című könyvet: http://www.zazie.co.hu. (Ha vásároltok a könyvből, írjátok a megjegyzésbe, hogy “Mesélők Kora”.)

Legújabb történetek

A sorozat folytatásában olyan barátaimat, tanítványaimat és ügyfeleimet hívom történetmesélésre,…
A sorozat folytatásában olyan barátaimat, tanítványaimat és ügyfeleimet hívom történetmesélésre,…