Retorikai-Storytelling tanácsadó és tréner

Mesélők kora (II/7): Jurányi Zsófia

2021. február 12.

A sorozat folytatásában olyan ismerőseimet, barátaimat, tanítványaimat és ügyfeleimet hívom történetmesélésre, akik nekem sokat jelentenek, és akikről azt gondolom, hogy inspirációt nyújthatnak nektek is – az újrakezdéshez, a máshogy folytatáshoz, a tervek, álmok teremtéséhez vagy visszaszerzéséhez.

A mai mesélő JURÁNYI ZSÓFIA, aeroszolkutató fizikus, aki 2016 decemberétől tizennégy hónapot töltött az Antarktiszon – a 37. áttelelő expedíció csapatának tagjaként.
 
„Az expedíció decemberben kezdődött, előtte öt hónapig a németországi Bremenhavenben kaptunk szakmai és az antarktiszi élethez kapcsolódó felkészítést.
Az a pár hónap a régi koleszos életemre emlékeztetett, hatalmas buliként éltem meg.
Részt vettünk tűzoltó- és gleccsertanfolyamon, és olyan unalmas – de gondolom, annál fontosabb – dolgokat is tanítottak nekünk, mint a konfliktuskezelés.
A 9 fős csapat 1 orvosból, 4 kutatóból, 1 mérnökből, 1 elektrotechnikusból, 1 IT-szakemberből – akit történelmi okoból csak „rádiósnak” neveztünk – és 1 szakácsból állt.
Egy ilyen csapatban az orvosnak mindig sebésznek kell lennie, hogy legrosszabb esetben műteni is tudjon, ugyanakkor ha minden jól megy, neki nincs sok dolga, ezért ő az expedíció vezetője.
Bremenhavenben nekem – a halandó embernek, aki szerencsére ritkán jár kórházba – a kórházi gyakorlat volt a legkülönlegesebb tapasztalat. Amikor megkérdezték, ki szeretne képzést, hogy vész esetén segíteni tudjon majd az orvosnak, én önként jelentkeztem. Nem állítom, hogy a gyakorlat során sok hasznomat vették a műtőben, de én annál többet tanultam: vénát szúrni és a műtéti eszközöket sterilen az orvosnak adogatni, egyébként pedig próbáltam nem láb alatt lenni.
 
Decemberben először Fokvárosba érkeztünk, majd 2 nap múlva onnan tovább az Antarktiszra – egy jó öreg teherszállító géppel.
A gép egyik részéhez toi toi wc-t rögzítettek, útközben pedig iskolai projektorral természetfilmet vetítettek nekünk jegesmedvékről (a gép zúgásától persze semmit nem lehetett hallani).
Az afrikai dögmelegből Antarktiszra megérkezni: szürreális érzés volt.
Te jó ég, tényleg itt vagyok?
Az orosz állomásról egy kisgéppel mentünk tovább, lógtunk az ablakból, hogy ki látja meg először a saját állomásunkat.
 
Az első pár hétben, hónapban az volt a különleges, hogy szinte mindennap olyasmit csináltunk, amit előtte soha az életben.
A második napon például fel kellett ülnöm a motoros szánra, és ki kellett mennem a befagyott tengerre. Hogy kell egy ilyet vezetni? Emlékszem, azok mutatták meg, akik előttünk átteleltek (2 olyan nyári hónap van, amikor mindkét csapat az Antarktiszon tartózkodik), szóval, megmutatták, aztán teljes, belém vetett bizalommal elszáguldottak. Én meg ott reszkettem, hogy „úristen, nem fogok leesni erről az izéről…?”
 
Összességében a legnagyobb nehézséget számomra a második nyári szezon indulása jelentette. Miután 9 hónapig kizárólag a mi kis csapatunk birtokolta az állomást, és ezalatt senki se ki, se be, megjelentek a nyári kutatók, ez pedig egyik napról a másikra megváltoztatta a kialakult rutinjainkat és rituáléinkat.
Vissza kellett például rendeznünk az étkezőt.
De konfliktuskezelésre nem volt szükség, egyszerűen elfogadtuk, hogy ez van.
 
Antarktisz egyébként is megtanítja az embert, hogy nincs az a probléma, amit ne lehetne megoldani.
Amikor az egyik kollégám elszakította a térdszalagját, csak olyan sín állt rendelkezésre, ami mereven rögzítette a térdét, úgyhogy a geofizikus lánnyal szétbontottuk, kiszedtük belőle a merevítőket, a mérnök szétfűrészelte, hegesztett hozzá, a darabokat összeraktuk – és máris kész volt a rugalmas térdrögzítő!
 
A legfontosabb azonban, amire Antarktiszon jöttem rá, az, hogy mennyi mindenre nincs szükségünk, amiről egyébként azt gondoljuk, hogy nélkülözhetetlen az életünkhöz.
Olyan sok mindent vittem magammal a világ végére, amihez aztán hozzá sem nyúltam!
Ugyanakkor volt néhány dolog, amit naponta elővettem.
Egy verses antológiát például, benne nagymamám pár fiatalkori és kései költeményével.
Ezek a szövegek visszarepítettek az otthonomba.
 
Amikor a nagy út előtt meglátogattam nagymamát, 94 éves volt. Mutattam neki egy fotót a csapatról, ő hosszan nézegette, majd rábökött a sebészre:
– Mennyire egy jóvágású ember, nem lenne jó neked?
Abban a pillanatban ez szürreálisnak tűnt.
Amikor Antarktiszról hazatértem, nagymama már nem volt olyan szellemi állapotban, hogy elmondhassam neki: igaza volt.
 
Ma az Északi-tenger partján, Bremenhavenben élek – az antarktiszi sebésszel.
Expedíción egy éve nem voltam, hiányzik, a karantént viszont könnyem viselem. Van benne gyakorlatom.”

Legújabb történetek

A sorozat folytatásában olyan barátaimat, kollégáimat, tanítványaimat és ügyfeleimet hívom…
A sorozat folytatásában olyan barátaimat, tanítványaimat és ügyfeleimet hívom történetmesélésre,…