Retorikai-Storytelling tanácsadó és tréner

Mesélők kora (II/8) – Kiskovács Attila

2021. február 12.

A sorozat folytatásában olyan barátaimat, kollégáimat, tanítványaimat és ügyfeleimet hívom történetmesélésre, akik nekem sokat jelentenek, és akikről azt gondolom, hogy inspirációt nyújthatnak nektek is – az újrakezdéshez, a máshogy folytatáshoz, a tervek, álmok teremtéséhez vagy visszaszerzéséhez.

A mai mesélő KISKOVÁCS ATTILA, a Momentán Társulat egyik alapítója:
 
„Apám alkoholista.
Nem fogja ezt az írást olvasni, még akkor sem, ha tudom, hogy ami egyszer felkerül a netre, nem áll meg, beszivárog mindenhova, előkerülhet bárhol.
Apám sosem kapcsolt be egyetlen számítógépet sem, most 70, lett volna rá lehetősége.
A 21. században Magyarországon megnyíltak a csapok, amik öntik az önismeret különböző eszközeit – de apám nem ismeri magát, ő ebből kimaradt. Apám nem ismeri a világot. Apám nem ismerte anyámat.
Gyerek- és fiatal felnőtt koromban dühödten küzdöttem az alkoholizmusa ellen.
Kamaszként ezen az ügyön gyakoroltam, milyen kifejezni és formába önteni a bennem lévő feszültséget: kibeszéltem, beolvastam, parodizáltam. Gyakoroltam, milyen megoldást keresni, s ha az nem megy, újra nekifutni. Szembeszegülésem olykor a kétségbeesett játék volt: a tesómmal expedíciókat indítottunk az eldugott üvegekért, kiöntöttük a piát a hűtőből.
Kudarcot vallottunk.
Apám egyre elesettebb lett, egyre lejjebb csúszott – és én is a dühömmel.
20 éves korom körül egy éjjel pszichológiai társasjátékot játszottunk a barátnőm családjával, és a kérdésre, hogy ’mit kaptam az apámtól?’, azt válaszoltam, hogy „én tényleg semmit”. Törtem a fejem, kerestem, de „nincs egyetlen mondat, példa vagy tanács sem…”, mondtam. A barátnőm apjának, mint apának ez fájt, láttam az arcán. „De tényleg semmit!”.
Most, 43 évesen tudom, hogy sokat kaptam apámtól.
Tőle kaptam a függő vénámat. Én is mérték és korlátok nélkül vetettem rá magam mindenre, ami lehetőség.
Tőle kaptam az érzékenységemet. Örököltem, és ő meg is edzette azt. Apám mellett kezdtem először a színházzal foglalkozni.
Tőle kaptam az ösztönösségemet.
A különbség kettőnk között, hogy míg ő kiszállt az életből – én beszálltam. Neki nem volt célja – nekem túl sok célom lett.
14 évesen Földessy Margit drámastúdiójában szippantott be a színház: a játék, a képzelet és az önkifejezés világa. Végre dúsított oxigénhez jutottam! Szárnyaltam, pörögtem, imádtam. Később ugyanígy imádtam, drámatanárként, hogy gyerekekkel foglalkozhatok. Előfordult, hogy egy héten 11 csoportot vittem 4 különböző helyen, mellette egyetemre jártam, játszottam darabokban, 2 előadóművésszel léptünk fel művelődési házakban és iskolákban, ezenkívül táborokat vezettem.
 
Mindent akartam, és mintha soha semmi nem lett volna elég nekem.
 
Harsányi Bencével egy balatoni hintaágyban határoztuk el, hogy improvizációs társulatot alapítunk. Ez volt a leghasznosabb hintaágybeli beszélgetés, amiről csak tudok – ebből született, 18 évvel ezelőtt, a Momentán Társulat. Tízen csináltuk, én az egytized részemet vittem a munkaalkoholizmusommal. Eddig több mint 2500 előadást játszottunk.
 
A munka és annak pozitív, világteremtő eredménye sokszor megrészegített, és sokszor terelte el a figyelmem arról, hogy bajom van: magammal és a kapcsolataimmal.
De én szerencsés vagyok, sokkal szerencsésebb, mint apám. Az önismereti csapokból bőven ittam, nem kapcsolt ki az agyam, és elkezdtem figyelni.
 
Amikor meghalt a nagymamám, apám engem kért meg, hogy sírfeliratot válasszak. A “Napfivér, Holdnővér” című Zeffirelli-film dalának refrénjét választottam:
„Álmod úgy valósul meg, / ha szánsz időt a szépre / Ne sokat tégy, de azt jól, / így gyarapszik műved”.
Apám beszélt a sírkövessel, majd visszajött, hogy ’kicsit hosszú’. Egy javaslatot is hozott:
„Álmod úgy valósul meg, ha szánsz időt a szépre / Ne sokat tégy!”
Ez apám.
Én mindig túl sokat akartam „tenni”, és „jól”. Ez a küzdelmem.
 
A játék a munkám, ami miatt sokszor nem érek haza a fürdetésre, és a játékosság az, ami meghatározza, építi, ha kell, gyógyítja a családi életünket. Mariann, a feleségem igazi játszótársam, nemcsak a könnyű, hanem a nehezebb helyzetekben is.
 
Olivér a kisfiam, még nincs 3, egyik hajnalban felébredt, áthívott a szobájába. Lefeküdtem mellé kifacsart pózban, könyökölve, várva, hogy elaludjon, és visszamenjek a saját helyemre. Halkan megszólalt:
– Figyelj, mutatok valamit! A kezedet tedd „így”… – nem tudtam, mit akar, de „úgy” tettem, mert álmosan is elfogadom az ajánlatot, mint egy jó imprós.
– A másik kezedet „így”, és a fejedet „ide”…
Végigcsináltam, és akkor döbbentem rá, hogy azt mutatta meg, hogyan feküdjek le mellette kényelmesen. „Úgy” tényleg sokkal jobb volt.
 
Mindennap szánok időt arra, hogy elámuljak ezen a kisfiún – hogy mennyi mindent megért, milyen szépen rakja össze a világot, milyen profin esik focizás közben. És ámulok Ninán, a kislányomon is, aki már 7 hónaposan is mindenben benne akar lenni.
A program tökéletesen működik.
Apám nélkül ez nem történhetett volna meg.”

Legújabb történetek

A sorozat folytatásában olyan ismerőseimet, barátaimat, tanítványaimat és ügyfeleimet hívom…