Az első mesélő Kazda Tünde, akinek élete akkor változott meg, amikor kiderült, hogy krónikus myeloid leukémiája van. Ez egy olyan ritka betegség, amely 2000 emberből legfeljebb egyet érint:

“20 évvel ezelőtt karanténba vonultam, én döntöttem arról, hogy belevágok. Igaz, nem volt sok választási lehetőségem, mert fel akartam nevelni a fiamat. Pontosan a 4. születésnapján mentem be a sterilbe. Úgy terveztük, egy hónap múlva otthon leszek, hisz a saját őssejtjeimmel történik az átültetés – ebből baj nem lehet. 84 nap lett belőle.

Biztonsági zsilippel ellátott, ingerszegény környezetben vártam a csodát. Panaszra semmi okom nem volt, a legnagyobb szobát kaptam, kb. 8nm2, fürdő és háló egyben. A nap fénypontja az esti mosakodás volt. Lavórból. Steril vízzel úgy, hogy minden ujjamat és testrészemet külön ronggyal kellett megmosnom. A fogmosás tilos volt, még jó, hogy nem volt tükröm. Nem is illett volna a berendezéshez. A WC azonban stílusos volt: megtanultam mérőedénybe, zacskóba engedni azt, ami bent nem maradhat. Az összes luxusom a TV és a telefon volt, így tudtam kapcsolatban maradni a számomra fontos emberekkel és betegtársakkal. Egymásban tartottuk a lelket. Többen közülük a mai napig az életem részei, sokan sajnos már nincsenek itt. A nővérek naponta fertőtlenítették a teljes szobát, legalább addig is volt társaságom.

Aztán elérkezett a nagy pillanat, hazamehettem. Félelemmel teli mámor. A védett burkot magam után hagytam, hónapokig mindennap fertőtleníteni kellett minden egyes tárgyat, vagy érinthetőt a szobámban, naponta ágyat húzni és mindent vasalni. A fertőtlenítő szaga beivódott a hétköznapokba. Mindent megcsináltam, betartottam, mert tudtam, hogy az életem a tét. Szörnyű volt, hogy nem húzhattam magamhoz a fiamat, de legalább a közelemben érezhettem. Szinte újra kellett tanulnom élni, mert féltem. De ezzel szerintem mindenki így van, akivel hasonló történik. Lassan erősödtem, alázattal viseltem a helyzetet, mert tudtam, nem tart örökké. Lassan tervezni kezdtem, sajátos időszámításban gondolkodtam. Mit szeretnék a fiam életében megélni? Ovis ballagás, majd iskolai ballagás, aztán érettségi.

Az elmúlt napokat újra átjárta a fertőtlenítő szaga, amely felelevenítette az emlékeket. Az orvosokat és a nővéreket, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak a szívemben. A számtalan kudarcot, de leginkább azt, hogy nem sikerült az átültetés, és egy rosszabb formában jött vissza a betegség. Az érzést, hogy minden, amin átmentem, hiába volt. A bizonyosságot, hogy mindezek ellenére élni akarok.

És aztán a sikereket.

Van egy mondás: aki időt nyer, az életet nyer. Egy klinikai vizsgálatnak és az orvosaimnak köszönhetem azt, hogy ma itt lehetek. Másfél éve gyógyszerek nélkül, tünetmentesen. Azt, hogy örülhettem a fiam diplomaosztójának, és hogy a betegséggel nemcsak barátokat kaptam, de egy lehetőséget is: az ÉLETRE.”