„Édesanyámnak része volt abban a borzongató csodában, hogy egy beteg szívét a kezében tarthatta.

Intenzíves nővérként belső szívmasszázst végzett – a beteg magához tért, és megszólította őt.

 

Gyerekként szájtátva hallgattam az ilyen történeteket, és mindenképpen ilyeneknek akartam én is a részesévé válni. Már hatévesen tudtam, hogy orvos szeretnék lenni, gyakran forgattam édesanyám ápolói tanulmányaiból visszamaradt „Anatómia, élettan” című könyvét.

Akkortájt, valamikor a kilencvenes évek elején, egy nyári napon, egy pici és meleg nyírségi nyárikonyhában ígértem meg anyai nagymamámnak – miközben visszerektől gyulladt, fájós lábát simogattam -, hogy „Mama, én meg fogom gyógyítani a lábadat!”

Ő a könnyein át mosolygott.

 

De az élet úgy hozta, hogy nem lett belőlem orvos.

 

Élénken emlékszem arra a rendelőre, ahol végighallgatva néhány feszültebb orvos-beteg beszélgetést, ráébredtem, hogy nekem nincs erőm felvállalni az ilyen konfliktusokat. A szavaimmal én simogatni vágytam, nem csatározni.

Így fordultam a betegek helyett – a betegségek felé.

 

A Debreceni Egyetemen molekuláris biológusként daganatos sejtekben működő fehérjék biokémiáját kezdtem kutatni. Mikroszkóp melletti magányomban gyermeki ujjongással fogadtam minden apró újdonságot, amire sikerült fényt derítenem. Sosem láttam, mások hogy viselkednek, amikor felfedeznek valami nekik tetszőt – én ugráltam örömömben, és ezt általában késő este vagy éjszaka tettem.

Itt sajátítottam el, és lettem rutinos használója az áramlási citometria módszerének. Ez egy olyan eljárás, amivel akár több százezer sejtet tudok egyenként megvizsgálni, és számos paraméterüket megmérni.

 

Bár sokáig az elméleti orvostudományok területén tevékenykedtem, nem kellett lemondanom a klinikai történetekről sem. Olyan társat rendelt mellém az élet, akiben megvan az az erő, ami bennem nem volt. A feleségem orvostanhallgatóként, majd orvosként is képes volt, képes azokat a terheket cipelni, amelyekre én nem éreztem magam alkalmasnak. Büszkén osztozom vele munkájának minden örömében és bánatában. Szenvedtem a magányt, amikor szenteste ügyeletben kellett dolgoznia, és ujjongtam, amikor felhívott, hogy sikeresen újraélesztett egy beteget. Neki köszönhetően az a néni még több karácsonyt megért. Osztoztam vele a szomorú tiszteletben, amikor az egyik régóta gondozott betege eldöntötte, hogy belefáradt az életmentő kezelésekbe, és elbúcsúzik ettől a világtól.

Az ő hatására – nehezen bár –, de elhagytam Debrecent, hogy később megtaláljam a helyem Budapesten, a Semmelweis Egyetem I. számú Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetében.

 

Itt egy remek csapat tagjaként már én is részese vagyok számos beteg történetének.

Hogyan? Az áramlási citometria módszerével a betegek sejtjeinek százezreit vizsgálom meg, és akár néhányról is meg tudom állapítani, hogy kórosak-e. A patológia egy igen pontos, és az egyik leggyorsabb módszere az enyém, amellyel gyakran már a vizsgálat napján választ tudok adni az orvosoknak, hogy miben szenved a páciens, vagy hogy hatásos-e a kezelés.

A rákos sejtek felkutatása a feladatom, és teszem ezt szinte gyermekien, úgy, hogy pöttyöket színezek a képernyőn. De ezeken a színeken valakinek a diagnózisa múlik. A laborban egyébként gyakran előfordul, hogy egyszerre hárman tapadunk a képernyő színes pöttyeire, és egymást túlbeszélve, versengve próbáljuk megfejteni, mi lehet a páciens betegsége.

 

Paradox módon számomra mégis a kudarc a legnagyobb öröm: ha nem találok semmit, az azt jelentheti, hogy nyugton a betegség, sőt néha a gyógyulás reménye is megcsillan. Ha a képernyőn csak „egészséges színeket” látok, az maga a borzongató csoda.

 

Nagymamám a mai napig könnyekig meghatódik, ha a munkámról kérdez.

Édesanyám anatómia-könyvét az ötéves kisfiam forgatja, kíváncsiságát az sem zavarja meg, hogy most épp tűzoltónak készül.

Nemrég azt kérdezte tőlem:

– Apa, te életeket mentesz?

– Nem, én inkább csak megmondom az embereknek, hogy mi a bajuk, hogy a doktornénik és doktorbácsik meg tudják gyógyítani őket.

– De apa … az ugyanaz!

El kell ismernem, a fiamnak igaza van.”