Ma Iharos Sándorról – a világ egykori leggyorsabb hosszútáv-futójáról – mesél Marschall József:

 

„Csak az irgalmatlan zúgást lehet hallani. Neked repülnöd kell. Ötvenezer ember hangja löki a levegőbe lábaidat, és a rugalmas salakra most is számíthatsz, mint már oly sokszor életedben. Ha sárosan, ragacsosan húzott a föld felé, az is csak azért volt, hogy megerősítsen, és a jobb időben még jobban teljesíts.

Verseny előtt eső áztatta a pályát, a levegő párás, kissé füstös, a fények tompábbak, szürkébbek.

1956. július 15-e van, koraeste a Népstadionban.

Nemrég lett vége a magyar-lengyel focimeccsnek, de a győzelem élménye halványulni látszik, az emberek figyelme a pályát ölelő négyszáz méteres vörös szalagra irányul. Neked huszonöt körös kihívás, nekik leheletnyi boldogság.

Most nem gondolsz erre, csak a távra. Tartod a tempót, izmaidban érzed futásod ritmusát, könnyedén mozogsz, így jó lesz, így meglesz, belső órádat világcsúcs-részidőkhöz igazítod, meglátod a pálya szélén mesteredet, tedd a dolgod, látod rajta, repülés, földet érés, elrugaszkodás, most elhúzol és előrevágsz, a többiek lemaradnak, erősödik a zúgás, repülés, földet érés, elrugaszkodás, még pár kör és a valóság álommá válik, repülés, földet érés, elrugaszkodás, még két kör, még száz méter, még egy lépés, és vége, és megvan.

Két világcsúcs egy futásra!

6 mérföldön 27 perc 43.8 másodperc és 10 ezer méteren 28 perc 42.8 másodperc. Ezek a számok mostantól a te neved mellett szerepelnek a sport történelemkönyvében. Vajon lesz ember, aki odalapoz 50 – 60 év múlva? Tudni fogják, hogy ki volt Iharos Sándor atléta, hogy ki volt az edzője, Iglói Mihály, aki azt is meglátta tanítványaiban, amit senki más, aztán pedig gondoskodott arról, hogy azt idővel mindenki más is láthassa?

A magyar-lengyel meccs szünetében nemrég vetted át a Helms alapítvány díját, amit előző évi teljesítményedért kaptál. Dr. Mező Ferenc kezet fogott veled, rövid beszédet mondott, te összecsuktad az emlékveret fadobozát, majd hozzáfogtál a felkészüléshez. Hogy alig egy óra múlva világcsúcsot fuss. Az edzéseken már gondoskodtál arról, hogy képes legyél legyőzni a füstös párát, a ragadós salakot és Zatopek idejét. Egyszer valaki azt mondta neked, hogy az időt hosszú távon nem lehet legyőzni.

Te, ezen a csodálatos júliusi napon, ott a Népstadionban rácáfoltál erre. 1500 m, 3000 m, 2 mérföld, 3 mérföld és 5000 m után 6 mérföldön és 10 000 méteren is a világ leggyorsabb embere lettél! Micsoda borzongató érzés, teljesíteni valamit, ami korábban elérhetetlennek tűnt.

Én, amikor évekkel ezelőtt látogatást tettem a múltban, és együtt futottam Iharos Sándorral, élményeimet „A szélparipa” című regényemben örökítettem meg. Ezzel talán sikerült emléket állítanom neki és futótársainak (Rózsavölgyi Istvánnak, Tábori Lászlónak, Mikes Ferencnek), valamint edzőjüknek, Iglói Mihálynak. Bárcsak évről évre rendeznének egy Iharos Sándor Memorial emlékversenyt, ahol az említett 7 távon mérik össze erejüket a világ legjobb futói! Az lenne az igazi megemlékezés! Egykor volt zseniális atlétánk életéből ma is gyakran merítek erőt, amikor a saját pályámon a saját köreimet kell futnom. Ha pedig túl sok a világból, hát kifutok belőle, hiszen mindenki szélparipává válhat, ha futócipőt húz. És ez az, ami minden embert összeköt. A szélparipa, vagy eredeti nevén Longda, valójában egy darab papírlap, amire a tibeti szerzetesek imáikat írják. Úgy tartják, hogy ha a Szélparipa szabadon szállhat, akkor az ember szabadságért és boldogságért kiáltó könyörgése eljut az istenekhez.”

 

Marschall József reklámszakember, egyetemi oktató, „A szélparipa” című könyv szerzője.