A mai mesélő Binzberger Ákos, pannonhalmi bencés szerzetes:

„Gyerekként a zongoratanár nagymamám tanított táncolni.
Emlékszem, a buszmegállóban mutatta meg, hogy kell úgy keringőzni, hogy forgás közben egyenesen haladjunk előre. A tánc aztán a gyerekkorommal együtt hosszú időre eltűnt az életemből.

Az egyetem elején biztos voltam benne, hogy szakbarbár matematikus lesz belőlem, de viszonylag hamar rájöttem, hogy az elméleti tudománynál sokkal jobban érdekel a tanítás és a tanítványok lelke. A szerzetes-létben ennek a kettőnek – a matematikatanításnak és a lelkipásztori tevékenységnek – az ötvözetét találtam meg. 30 éven át dolgoztam intenzíven: osztályfőnöki, hivatáskísérői és közösségépítő elöljárói feladatokat láttam el, megállás nélkül.

Mígnem hét évvel ezelőtt elegem lett.
Csak egy újabb emailt ne kelljen megválaszolnom.
Ne szóljon a telefon, ne kopogjanak az ajtómon.
Ne kérdezzenek a gyerekek a függvényről.
Ne jöjjenek már, könyörgöm, többen gyónni.
Egyre inkább úgy éreztem, már csak türelmetlenségre és szarkazmusra futja tőlem. Hagyjanak békén! Alkalmatlan vagyok én már erre!
Ez különösen szorongató volt úgy, hogy tudtam: évtizedek állnak még előttem.

Aztán felfedeztem, hogy a szabályzatunk lehetőséget ad az úgynevezett szabbat-évre. Bátorságot gyűjtöttem, és kértem 3 hónapot az elöljárómtól, aki azt hiszem, megijedt, hogyan oldja meg helyettesítésemet. A tanácsa, egy 6 fős csapat végül kreatívan kitalálta, mit kire lehetne bízni, a főapátom pedig derűsen közölte:
– Nyártól húsvétig mehetsz. A baba is 9 hónap alatt születik, Te is újjászülethetsz ennyi idő alatt.

A lehetőség rég tapasztalt módon volt felszabadító, ugyanakkor szorongató is: biztosan megtalálom a kereteit ennek a 9 hónapnak?
Megtaláltam. A Mecsekben, Magyarszéken, hatalmas erdőkkel és rétekkel, gazdag gyümölcsössel körülvéve, a karmelita szerzeteseknél. Évtizedek után ott táncoltam újra – természetesen egyedül, a magam örömére, Brahms Magyar táncainak ritmusára. De próbálkoztam Ravel Bolerójával is – szédítő érzés volt, ahogy a begyorsulást követni próbáltam a lépteimmel. Ha épp nem táncoltam, akkor ültem a kertben, ráérősen figyeltem a felhők vonulását, az egér után kajtató macskát, az őzek legelését. Meditáltam, olvastam, sétáltam. Az Isten tenyerén éreztem újra magam. Fizikai munkát is végeztem: gyümölcsöt szedtem, tűzifát aprítottam, havat kotortam.
Kaptam lelki kísérést is, a terapeutámmal pedig „távoktatásban” foglalkoztunk a kiégésem feldolgozásával.

Amikor a pannonhalmi közösségbe visszatértem, nem ugyanabba a szolgálatba léptem vissza, amiben kiégtem, hanem más feladatot kaptam. Az utódom, egykori tanítványom, egészen új módon állt az én régi feladatomhoz – öröm volt látni, hogy mennyi kreativitással gazdagította azt. Azóta is sok mindent megbeszélünk, de én már csak tanácsadó és együttgondolkodó vagyok, a felelősséget ő viseli, és ez engem nyugalommal tölt el.

A mecseki elvonulásom alatt pedig történt még valami. Akkor derült ki, hogy a Papám rákos. Isten ajándékának tekintettem, hogy utána kapott, kaptunk még 4 évet – onnantól ugyanis (és ez részben a 9 hónapnak is köszönhető) minden hónapban felutaztam a szüleimhez Budapestre. És néhányszor, korábban soha nem létező, meghitt beszélgetést folytattam Édesapámmal. Nem tudok ezért elég hálás lenni.

Az elvonulások azóta is megvannak az életemben: rendszeresen, 1–2 havonta megyek a pusztába (Tarjánpusztára), hogy néhány napot egyedül, elvárások nélkül töltsek.
Ez kell ahhoz, hogy utána szabadon szolgálni, másokra figyelni tudjak.
Hogy mostanában mire vágyom?
A gyerekek régóta ostromolnak például a csillagászati szakkörért, de időhiány miatt egyelőre nem jutottunk tovább, mint hogy évente kétszer felírom a táblára, mikor lehet a Szaturnusz gyűrűjét vagy a Vénusz sarlóját látni…azt remélem, hogy valamikor tényleg meg tudjuk szervezni a szakkört, és minél tovább el tudunk merülni a meghitt szépségű csillaguniverzumban.”