„1972-t írtunk, én négyéves voltam, és a fekete utazótáskámmal ott álltam a Szegedi Gyermekklinika folyosóján, a Doktor Bácsira várva.

Az, hogy a jugoszláviai kisvárosból eljutottam oda, valóságos csodának számított. Isten kegyelme és a szüleim szeretete kellett hozzá, a szeretet, ami nem ismert határokat, sem fizikai, sem anyagi értelemben.
De most nem róluk, hanem a doktor bácsiról, Magyarország első gyermeksebészéről szeretnék mesélni.

Az orvosról, aki a négyéves kislány szívével tudott érezni, és miután először megvizsgált, azt mondta Anyukámnak, hogy „ez a gyerek csak élvezze a nyarat, majd ősszel megműtöm…”
Akinek minden vizit alkalmával volt hozzám néhány kedves szava, megnyugtató, de nem leereszkedő odahajlása.
Aki megműtött, majd a műtőből ölben vitt a radiológiára – szőke, göndör hajam a karját söpörte.
Aki leült a síró Anyukám mellé, és azt mondta: „Ne aggódjon, fog még ez a kislány futni…”

Dr. Altorjay István 1972. szeptember 11-én tökéletes csípőrekonstrukciós műtétet hajtott végre: ezzel megszakította a születésemkor induló szenvedés-sorozatot, és esélyt adott a teljes életre. Megtanultam újra járni, és soha többé nem fájt a csípőm – futottam, tornáztam, évekkel később pedig természetes úton szültem.

1998-ban, huszonhat évvel a műtét után egy szőke, göndör hajú, mosolygó szemű hároméves kisfiú édesanyja voltam. Aztán novemberben történt valami, ami kétségessé tette, hogy ezt a kisfiút fel tudom-e nevelni. Péntek reggel volt, a Lada Samarával hivatali megbeszélésre tartottam, amikor egy útkereszteződésben teherautó száguldott belém. Összetört a testemnek szinte minden porcikája, hosszú heteken át feküdtem magatehetetlenül, a halálfélelem sötétjében.

Ebben a sötétben két fényes-kegyelmi pillanat volt, ami minden szörnyűségen átragyogott. Az egyik, hogy kiderült: az országban uralkodó állapotok miatt nem maradhatok a kórházban – kell a hely a sérülteknek, ha megkezdődik Jugoszlávia bombázása. A mentő tehát hazaszállított, és én hálás voltam azért, hogy kiszolgáltatottan ugyan, de a családom körében lehettem.

A másik, hogy kiderült: mégiscsak van valamim, ami épen maradt a balesetben. A csípőm, Altorjay doktor bravúros keze munkája. Sőt, nemcsak hogy épen maradt, de a röntgenfelvételen nyomát sem mutatta az évtizedekkel korábbi műtétnek. Felbecsülhetetlen szerepe volt ennek a teljes felépülésemben, abban, hogy újra megtanulhattam járni, futni, élni.

Köszönetet mondani Dr. Altorjay Istvánnak sajnos ma már nem tudok – ereklyeként őrzöm viszont a szegedi papírokat a kézírásával, és gyönyörködöm a fiamban, aki a közeljövőben fog diplomázni.”