STEIGERVALD KRISZTIÁN annak a „Generációk harca. Hogyan értsük meg egymást?” című könyvnek a szerzője, amit idén legjobban vártam, és ami a napokban jelent meg. Krisztián élete első karanténjáról mesél nektek:

„Gyerekkorom óta különös vonzódást érzek a Himalája iránt.
A kis Tolna megyei lakásban folyton a hegyről szóló könyveket bújtam, vágyakozva – miközben a családom furcsán nézett rám.
2008-ban jött el aztán az ideje, hogy a vágyat valóra váltsam, és életem nagy kalandjába, a nepáli utazásba belevágjak. Egyedül, mivel a haverjaim szépen sorban meggondolták magukat.

Egy héttel az utazás előtt találkoztam az egyik orvos ismerősömmel, akinek büszkén meséltem, hova készülök.
– És megkaptál minden oltást? – kérdezte ő.
Picit elbizonytalanodtam, de úgy 20 másodperc múlva megkockáztattam:
– Miért, oda kell oltás?
Ő hasonlóan hosszú ideig nézett rám, csendben, bár nem a bizonytalanság miatt, inkább egy olyan „minden beteg hülye” orvosi nézéssel. Majd elmagyarázta, mennyiféle oltást kellett volna beadatnom.
Megnyugodtam. Most már tudom, mit kell beadatni, megyek, és elintézem. Ha lehet, még fokozódott az előbbi nézése, és az idiótáknak járó lassúsággal részletezte, hogy hány héttel ezelőtt kellett volna elkezdeni az injekció-kúrát ahhoz, hogy bármit is érjen valamelyik. Majd hozzátette:
– Jobban jársz, ha itthon maradsz. Nepálban bárhol bármit elkaphatsz, és védelem nélkül neked annyi.
Otthagyott, én pedig – kissé hipochonder lévén – abban a pillanatban elkezdtem érezni mindenféle betegség mindenféle tüneteit.

Hogy lehet, hogy mégis elindultam? A mai napig nem értem. A korábbi nyugalmam mindenesetre odalett, a szakember felhívta a figyelmemet a veszélyre, ezért én mindenhonnan azt vártam. És jött is. A Kuala Lumpurból Kathmanduba tartó repülőn egyedül én voltam európai, így az összes nepáli velem akart beszélgetni. Akkor még nem tudtam, hogy a világ egyik legközvetlenebb társadalmába megyek: 156 utas tobzódott a székem körül, a társaság fele meghívott magához vacsorázni, a másik fele szállást ajánlott fel. Én meg nem tudtam hová elbújni. Kathmanduban aztán újabb sokk várt rám. A közel 1 órás taxiút alatt (a minitaxiba alig bírtam a bőröndömmel bepréselődni) a sofőröm többször megállt, hol beszélgetni ismerősökkel, hol könnyíteni magán az út szélén – közben a lehúzott ablakokon keresztül milliónyi kéz nyúlt be: félmeztelen kölykök kértek alamizsnát, vigyorgó öregasszonyok simogattak meg. Időnként „hentesüzletek” mellett haladtunk el, a nyers húsok a földön, körülöttük legyek hada.

Amikor megérkeztünk végre a szállodához, egy tibeti szerzetesrend épületéhez, szinte önkívületben estem be a szobába, magamra zárva az ajtót. Olyan halálfélelembe oltott kultursokk lett úrrá rajtam, hogy 1 hétig képtelen voltam elhagyni az épületet.
Az volt az én életemben az első karantén.
Villamosáram és internet, valamint a visszafordulás reménye híján nem tudtam hova menekülni – önmagam elől. Szembe kellett néznem azzal a valakivel, aki ebben az új, rázuhanó valóságban mindent elveszített: a tapasztalatait, a tudását és a hitét. Majd bátorságot kellett gyűjtenem – a nulláról való elinduláshoz.

Amikor először kimerészkedtem a szálloda tetőteraszára, a személyzet kedveskedni akart, nepáli teával kínáltak. Nem utasíthattam vissza, ledöntöttem hát a pohár – fele tej, fele tea – tartalmát, miközben vijjogott bennem a sziréna, hogy ez felér egy öngyilkossággal. De nem haltam meg, úgyhogy a továbbiakban ilyen apró momentumokból építettem fel a bátorságomat.

Utólag úgy látom, hogy a khatmandui karantén meghatározó volt abban, hogy más emberként indultam el a hegyre. Nem fölmásztam oda, és nem lemásztam onnan, mint a turista, aki cipeli az életét – hanem ott voltam az úton, tiszta aggyal és szabad lélekkel.
Hazaérkezésem után döntöttem el, hogy felmondok a multinacionális cégnél, ahol vezetőként örök idő-présben és teljesítmény-kényszerben dolgoztam, és egyensúlyba hozom megcsúszott életemet.

A karanténról máig azt gondolom, hogy időnként szükség van rá. Mert akár reálisak, akár túlzóak a félelmeink, a karantén segíthet kiemelkedni belőlük – hogy utána másként nézzünk magunkra, az életünkre.”

(Steigervald Krisztián online könyvbemutatója április 25-én lesz.)