Emlékeztek a legutóbbi mesélőre, Juhász Ritára? Ő az az édesanya, aki egy problémamentes várandósság után, a szülést követően tudta meg, hogy a kisfiának hiányzik a jobb kézfeje (a történetet itt találjátok: https://www.gyorffykinga.com/t…/meselok-kora-14-juhasz-rita/).

Vajon hogy élte meg ugyanezt a történetet az édesapa? Mindig is izgatott a különböző nézőpontok egymás mellé helyezése, úgyhogy mára Rita párját, MOLICS BÁLINTOT kértem meg, mesélje el a maga verzióját:

„Mindegy, hogy fiú lesz vagy lány, csak egészséges legyen.
Ez a kérés, miután megszületett az első fiam – már a második gyerekre várva – tovább erősödött bennem. Aztán megszületett a második fiam, végtag-hiányosan, és ma már nem kérek mást, mint hogy ő boldog legyen. Az elmúlt 2,5 év alatt ugyanis felismertem, hogy a boldogság kerekebb és teljesebb állapot tud lenni, mint az egészség.

De a szülőszobában távol jártam még ettől.
Elsőként vettem észre, hogy Bálint jobb kézfején hiányoznak az ujjak, és értetlenkedve böktem oldalba az orvost:
– Milyen a keze?
Velem szemben ott állt valaki, nem emlékszem belőle másra, csak a dermedt tekintetére, amibe hiába próbáltam kapaszkodni.

Az ismerős szülőszobában csak a gyermek életerős sírása maradt ismerős.
Egy világ és benne a hitem omlott össze.

Miután hazamentünk, két napig csak bőgtem, szótlanul – nem bírtam szabadulni a „gyermekemnek nincs jobb keze” csalódottságától és reményvesztettségétől. Üzenetben mindenkivel csak annyit osztottam meg, hogy Bálint megszületett, a telefonbeszélgetések pedig rendre befejezetlenül értek véget – vagy azért mert a többiek nem találtak már szavakat, vagy mert az én hangom csuklott el.

„Már most nagyon jók a protézisek…”
„Meglásd, meg fogja oldani…”
„Hit-próba ez…”
„Szülői küldetés…”
A vigasztalásokat jóhiszeműnek, de üresnek éreztem, a küldetést inkább büntetésnek éltem meg. Lehet, hogy mások többször és hangosabban kérték föntről az egészséget, mint mi? Kerestem az okot, de nem találtam.
A gyermeknevelés előttünk álló – korábban ismeretlen – nehézségeit jéghegyként képzeltem el. Egy óriási kérdés-hegyet láttam, ahol nemcsak a jelen kérdései, hanem a jövővel, a következő 15-20 évvel kapcsolatos összes dilemma is tornyosult. Hogy fog majd a végtag-hiánya a mozgásfejlődésére hatni? Gyógytornászként ez különösen gyötört.
Hogy gombolja be majd az ingét? Hogy fog kezet?
Milyen szakmái lehetnek majd?

Amíg Bálint a pólyában feküdt, és a lámpát bámulta – nem volt megnyugvásom. Amikor viszont először megütötte a csörgőjét, azaz elkezdte használni a kezét – megcsillant az első reménysugár, és elkezdett olvadni a jéghegy.

Én, aki sok sérült gyerekkel foglalkoztam már, lassan-lassan beláttam, hogy van valami, amin szakmai tapasztalataim birtokában sem tudok változtatni. Amit megtehetek, az az, hogy elfogadom a tényt, és apaként támogatom a fiam.

Elkezdtem célzottan tanítani neki a kétkezes eszközhasználatot, ő pedig örömmel fedezte, fedezi fel, hogy az aktívabb bal keze mellett ott van a segítő jobb keze is: a lapozáshoz például, a papírvágáshoz vagy éppen a pohár forgatásához. A jég tovább olvad. Egyre fájdalmasabb „jobbegyenesei” is egyre nagyobb elégedettséggel töltenek el. A mindennapos dolgok elvégzésében nekem már most ő a bajnok, büszke vagyok arra, hogy imád focizni, birkózni, táncolni, rollerezni, segít barkácsolni és kertészkedni.

Hiszem, hogy a jövőben – a szűkebb érdeklődési területeinek egyikén – a balkezes ember gondolkodásmódjával sikeres, kimagasló lesz majd.

A napok telnek, a vigasztalók igazát a megélt tapasztalatok bizonyítják, és a boldogság kérése is … mintha meghallgatásra találna.”