„18 éves voltam akkor – emlékszem, vendégségben voltunk, és én tehetetlenül néztem őt. Láttam az igyekezetét, ahogy ülés közben próbálta egyenesen tartani magát, de félő volt, hogy bármelyik pillanatban eldőlhet. Tudtam, hogyha elindulna, nem bírna egyedül járni. A beszélgetéshez nem szólt hozzá, tekintetével a semmibe kapaszkodott.
Az én anyukám. Az én beszédes, határozott, örökké tevékeny anyukám.

Úgy nőttünk fel a testvéreimmel, hogy olvasás iránti rajongásával és lankadatlan munkakedvével vett körül minket. Anyukánk az autóutak alatt is horgolt, kötött, tévét is úgy nézett, hogy közben a szövőkeret mellett dolgozott. Annyira ebben éltünk, hogy máig fel tudom idézni például a mákos szövés menetét: azt, ahogy két különböző – kontrasztos színű – szálból kirajzolódik valami minta.

Ott, a vendégségben azonban csak anyukám megviseltségét és imbolygó zavarodottságát láttam.
Pánikbetegséggel kezelték évek óta, és az orvosok még ebben a pillanatban is tartották magukat ahhoz, hogy ez a baj forrása.
Nem tudtuk, hogy a 24. óra utolsó percében járunk.

Akkor gyorsultak fel az események, amikor egy helyettesítő, ismeretlen fiatal doktornő anyukám lelkére kötötte, hogy csináltassunk EEG-vizsgálatot. A vizsgálat kimutatta, hogy van valami „nem odavaló” a fejében, a CT-eredménnyel pedig a halálos ítélete is megérkezett. Agydaganat. Annyira rossz helyen van, hogy nem műthető. 3-4 hónapja van hátra.

Léteznek-e csodák?
Ha igen, hány csoda fér bele egyetlen hétbe?
Van-e feltámadás – hét nappal egy halálos ítélet után?
Ezeket a kérdéseket akkor nem fogalmaztam meg, viszont megingathatatlanul hittem, hogy nem veszíthetjük őt el.

Az első csoda az volt, hogy a dunaújvárosi neurológus főorvos két napon belül tudott MR-vizsgálati lehetőséget szerezni (akkortájt még csak 3-4 gép volt az országban).
Ugyanez az orvos felvette a kapcsolatot egy gimnáziumi évfolyamtársával, a Pécsi Egyetem idegsebészével, aki – és ez volt a második csoda – másnap éppen lejött a Dunaújvároshoz közeli hobbikertjébe.
A harmadik csoda az volt, hogy miután megnézte anyukám leleteit, vállalta a műtétet.

Ma már tudom, hogy egyetlen hétbe a legdrámaibb kontraszt is belefér: egy halálos ítélet után is van feltámadás.
Anyukám műtét utáni ébredése emlékezetes marad: a hangulata, a vitalitása régen nem tapasztalt magasságokba csapott. Nem bírta visszafogni magát, be nem állt a szája. A tejeskávéba aprított kiflit pillanatok alatt befalta – nevetve meséli azóta is, hogyha egyszer a Nők Lapja rovatvezetője megkérdezi, hol ette élete legfinomabbját, a válasza rá: „az intenzív osztályon…”

Anyukám sorsában – évekkel a műtét után – a szálak újra csodálatos módon értek össze: 5 hónap alatt született 5 unokája. Ma, immár 8 unokával, 70 felé közelítve is kiváló szellemi és fizikai állapotban, azt mondja: „kár lett volna mindezt kihagyni…!”