Hogyan kezdi újra az életet egy tizenöt éves, élvonalbeli kosaras fiú, miután amputálják a jobb alkarját?

Legutóbb Dr. Garami Miklós onkológus főorvos idézte fel az amputációhoz vezető, dilemmákkal és fájdalmakkal teli utat (a történetet itt találjátok) – ma az egykori kamaszfiú, Sipos Péter mesél a döntésről és élete alakulásáról:

„Tíz évvel ezelőtt a szüleim és az onkológusaim azt mondták, döntsem el én, hogy tudok tovább élni, boldog lenni. Én pedig kimondtam, hogy vágják le a jobb alkarom. Hogy tudtam ezt megtenni? Úgy, hogy nem odarángattak, hanem elvezettek a megértésig – meggyőztek, hogy ez az egyetlen útja a gyógyulásomnak.

A kimondást talán az utolsó kosárlabdameccs emléke is könnyítette: ott még megvolt ugyan mindkét kezem, de a jobb karomat már képtelen voltam hajlítani, és ez nemcsak gátolt, hanem egyenesen ellehetetlenítette a játékot. Akár így történik, akár úgy, a kosarazástól el kell búcsúznom, ez egyértelmű volt. Ez a bizonyosság is segített abban, hogy szembenézzek a karom elveszítésével.

Azt reméltem, hogy a műtét után nincs több kórház, nincs több kezelés, nincs több csöpögő infúzió. A sokk akkor ért, amikor kiderült, immár fél kézzel, hogy újabb kemoterápiás kezelés vár rám. Na, ekkor hisztiztem. Nem volt olyan szép szó, erős érv vagy könyörgés, ami eljutott volna hozzám. Miért vállaljam, miért feküdjek be egy második kezelésre, amikor az első sikertelen volt?! Miért higgyem el, hogy ez segíteni fog?

A magyarázatok nem, de valami végül mégiscsak hatott rám.
Kaptam 2 darab Sziget-jegyet.
Azon a nyáron valószínűleg én voltam a Metallica-koncert legfáradékonyabb résztvevője, és egyben az is, aki a legjobban élvezte, hogy ott lehet.
A Sziget után elkezdtük a kemoterápiát, és a kettő együtt – a műtét a kezeléssel – megmentette az életem.

A fejemben, az álmaimban nekem ma is két kezem van.
Az Aquapark volt az első hely, ahol – idegen emberek furcsa pillantásán keresztül – szembesültem azzal, hogy nincs két kezem. Egy hónap kellett, míg ezt megszoktam.

Kezdetben csak úgy indultam el az utcán, ha a barátaim is velem jöttek – a csordaszellem bátorságot adott, már miattuk sem tehettem meg, hogy elsírom magam. A séták alatt aztán kevesebben és kevesebben lettünk, végül egyedül is kimerészkedtem.

A baráti társaságban egyre több poént engedtünk meg magunknak: hogyha autóba ültünk, jókat mulattunk például azon, hogy a jobbkéz-szabály nem érvényes, miattam…

Nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült megtanulnom Xboxon Fifázni, vagy éppen kis lépésekben főzni. Hogy kell egy kézzel paradicsomot szeletelni? Amerikai youtuber csúcsfelszereltségű (hámozókkal és szeletelőkkel ellátott) konyhájából próbáltam ötleteket lopni, de a praktikák egy részére magamnak kellett rájönnöm – lévén, hogy nekem egyetlen konyhai késem volt, és van.

És a kosárlabda? El tudtam engedni a játékot, mert tovább dolgozhattam edzőként, és mert visszacsatolást kaptam, kapok arról, hogy jó vagyok benne.

Az onkológus Garami doktort azért szerettem, mert a betegségem alatt végig figyelt rám, és a folyamatos, távolságtartó szigorúság helyett a „kicsit enged, kicsit meghúz” taktikát alkalmazta. Ezt szerettem kosarasként az edzőkben, és arra törekszem, hogy ilyen edző legyek én is.”