A mai mesélő NYÁRI BARBARA, a PTSD Napló bloggere – egy olyan történettel, amit ebben a formában sehol máshol nem mesélt korábban:

“Nyolcéves voltam, amikor először karanténba kerültem.

Egy Nyugat-magyarországi kisváros panelrengetegébe volt elrejtve a bezártságom.
Emlékszem a lakásunk illatára, ahogy a műanyag palackos bor meg a habosra rázott sör átvette az irányítást az otthonunk felett. Minden beitta az alkohol szagát. A bevetetlen ágy a békeidőben gyermekszobaként funkcionáló kisszobában, a szürke svájci kanapé, amit egy lomistól vettünk pár évvel azelőtt. És a felismerhetetlenre piszkolt szőnyeg, a fürdőben a kád. Szélén sampon és szappan helyett egy megbontott üveg Amstel ontotta magából a bűzt, a krízis megmásíthatatlan szagát. Hónapokig tartott. Nem mondta be a mindig felkapcsolva hagyott tv, hogy mikor lesz vége. Papa sem mondott mást, csak hogy ”miértkényszerítesz”, aztán hallottam erős kezének csattanását a mamám törékeny testén.

Papa portásként dolgozott, így napokig egyedül maradtam életem egyedüli urával és parancsolójával, Mamával. Negyvenkét kiló, apró kis teremtés, mégis annyi erő benne, amely képes volt megbénítani és átrendezni az egész életünket a pillanat törtrésze alatt.
Mama ivott. Egyedül lenni vele a kulcsra zárt lakásban, a bűzben, a mocsokban, ez volt a legnehezebb az összes megpróbáltatás közül. A verésről egy idő után tudomást sem vettem, testem érzéketlenné vált az ütésekre.

A bezártság azonban őrjítő volt.

A sötétítőfüggönnyel eltakart nagyszoba napról napra kisebbnek tűnt. Mama ha nem ivott, akkor aludt. Ha aludt, akkor szorosan magához húzott, hogy biztos legyen benne, nem iszkolok világgá. Tudta, hogy mindent megtennék a szabadságomért. Voltak órák, amikor szinte biztos voltam benne, hogy megbolondulok. Nem volt menekvésem, maradnom kellett, és várni, hogy egyszer véget érjen. Ebben a kilátástalanságban mégis volt valamennyi remény.

A mindig felkapcsolva hagyott tévéből egy brazil szappanopera szólt. A szegény csúnya lányról szóló történet napról napra bontakozott ki, ahogy csodálatos véletlenek és viszontagságok révén biztonságra és boldogságra talál. Azokban a hónapokban ez a mondern kori mese halványan pislákoló fényt jelentett a teljes sötétségben. Megígértem magamnak, hogy elmúlik. Megígértem magamnak, hogy túlélem. Megígértem magamnak, hogy nekem is sikerülni fog, úgy, mint a főszereplőnek.

A húszas éveim eleje nem volt lányregény. Mégis, mindvégig csillapíthatatlan akarattal dolgoztam azért, hogy ne elfelejtsem a múltat, hanem valami jót csináljak belőle. A belső munkáim nyomán és az évek múlásával gyermekkorom poklának legtöbb részlete elmosódó emlékké halványult. A nyolcéves koromban nézett sorozat soha nem jutott eszembe, egy röpke pillanatot kivéve. Öt évvel ezelőtt tökéletes örömben és izgatottan készültem az esküvőmre, mikor hirtelen megjelent előttem a szappanoperából ismert szegény, csúnya lány képe. Pár órával később kimondtam a boldogító igent. Brazília lüktető hőségében.”

(Nyári Barbara elsőként beszél itthon a gyermekkori traumákról és a felnőtt korban megélt következményekről.)